Akkor jön el az a pillanat, amikor igazságot szolgáltatok mindenik autósnak, aki már átélte azt az élményt, hogy menetiránnyal szemben közlekedő biciklisták miatt, pánikszerű fékezés folytán, felesége társaságában kifejeli az ablaküveget, gyermekei pedig EU-szabványos, viszont tőből kiszakadó ülésükkel fölkenődnek a sofőr-, illetve az úgynevezett anyósülés háttámlájára. A különösen kegyetlen fellépést a "te buta autós vagy, én viszont A Kerékpáros" jellegű, arisztokratikus nézés indokolja majd, amit - laza továbbtekeréssel kísérve - akkor szoktuk megkapni, amikor még riadtan a homlokunkat tapogatjuk, s azt ordítjuk a kocsiban, hogy nem sérült meg senki?

De vissza a konkrét esethez. A csattanás után, ugye, nuncsakummal odalépek majd a földön fekvő, nyüszítő bringáshoz, és elsősorban azt ordítom a képébe: "Most nem fékeztem, te sündörgő ártány", kisvártatva meg hozzáteszem, hogy "köszönd meg, amiért otthon hagytam az ütvefúrómat, különben azonnali hatállyal sormintát készítettem volna a helyes kis sisakodból!" Ekkor már a továbbhaladni képtelen 15-ös busz vezetője is kiszáll a fülkéjéből, hogy sokat tapasztalt férfi módjára, cigarettára gyújtván, higgadtan megvárja a végkifejletet. "Valaki hívja a mentőket és a rendőröket!!!" - kiált majd Csöpi néni a Pannónia utca 21. negyedik emeletéről, ám engem már semmi sem állít meg. Nuncsakummal fenyegető mozgásba kezdek a fejem fölött, s azt sziszegem majd a bringásnak: "Előbb ezzel kérsz egyet, vagy hozzam mindjárt a láncfűrészt?" S a választ meg sem várva odabaktatok a csomagtartóhoz, hogy lazán kiemeljem onnan az erre az alkalomra ott tárolt szerkezetet. Visszatérvén konstatálom majd, hogy az emberek riadtan behúzódnak a kapualjakba, a kiérkező rendőr meg hangosbeszélőn próbál nyugalomra inteni. De engem már ő sem állíthat meg: erőteljes mozdulattal meghúzom a láncfűrész zsinórját, és aprólékosan nekilátok a kerékpár trancsírozásához. S mialatt a kormánytól végigmegyek a hátsó jelzőlámpáig, azt kiabálom: "Annak örülj, hogy nem a törött könyököddel kezdtem, de jön még az is!" Nagyjából itt tarthatok majd, amikor - immár a fejszéért és az utászszekercéért indulván a vállról indítható rakétát is rejtő kocsimhoz - a rendőrök letepernek, megbilincselnek, s bevisznek a XIII. Kerületi Rendőrkapitányságra.

Itt én a vonatkozó kérdésekre válaszolva nem tagadok semmit, sőt azt diktálom a jegyzőkönyvbe: "Csak azt bánom, hogy ezt az orangutánt nem kentem föl egyből a közeli csavar- és zárszaküzlet ablakára, közvetlenül a százas szögek mellé." Elzárást vagy bírságot kapok, de ez persze engem a legkevésbé sem érdekel majd, mivel erkölcsi győztes leszek, a leragasztott homlokú autóstársak pedig hősként ünnepelve, a vállukon visznek ki a kapitányság épületéből...

Ehhez képest ez az egész, naná, úgy lesz, hogy miután ráfordulok a Pannónia utcára, s a semmiből megint szembejön velem egy béklyóitól mentes kerékpáros, akit teljesen vétlenül elütök, zihált tüdővel ugrok majd ki a kocsiból: Jézusom, ugye nem esett baja? S már boldog leszek, ha a bringás - egyebek mellett - nem küld el a jó kurva anyámba se.