Péterfy Gergely: Halál Budán

Ebben nem a díszlet, a jelmez vagy a jeles dátumokhoz később kötött történelmi idő a meghatározó, még akkor sem, ha valóban a barokk kor kulisszái közé kerülünk, és Péterfy értőn, ízléssel gazdálkodik a motívumkészlettel. A Halál Budán alapélménye az írói rendezés, amely egymástól távoli életeket kapcsol össze egyetlen, képzeletbeli színpadi térben. A külsőleges helyszínek: vándorút a Duna mentén Bécs török ostromától Buda visszavételéig, a nagy komponista, Jean-Baptiste Lully Párizsa és Nápoly, évtizedekkel később. Más-más ponton elkezdett, félbehagyott, majd befejezett történetek érintik egymást, de mondhatjuk úgy is: más-más ponton befejezett, majd újrakezdett s félbehagyott történetek... Olvasás közben a konkrét nevek, adatok, események jótékonyan homályba merülnek, és a képzelet játszik velünk, a szenvedések elviselésével, a dolgok megértésével viaskodó lelkek vesznek körül. Mintha hőseink is a csodalények, szörnyetegek, a teremtés bizarr kísérletei közé tartoznának, amelyek ott sereglenek a barokk látomásvilágában.

Kísérünk előrerohantában egy fiatalembert, aki az élet értelmét a harc művészetében látja - a küzdelem mámora egyben a tervezés, az utólagos leírás és a térképek elvonatkoztató szépségének szenvedélyes szeretetét is jelenti! -, és követünk visszafelé az időben egy idős énekesnőt, aki az élet értelmét a színjáték és a szerelmi küzdelem művészetében látja. 1686 egyik keddi napján "találkoznak". Az énekesnő Lully mester tanítványa és szeretője, ő operaszerepére, a fiatalember pedig utolsó ütközetére készül. Az asszony a túlélő, de már semmi új nem történik vele addig, míg meg nem hal harminchét évvel később, a fiatalembertől viszont a mámor csúcspontján búcsúzunk, neki még van egy egész napja!

A főszereplőket, akik tehát maguk is alkotásként, istentől való és istennek adózó műként élik meg önmagukat, ugyancsak allegorikus figurák kötik egymáshoz. Mindegyikük szcénának, látványnak tekinti a többiek sorsát ("mintha csak egy festmény előtt állva társalognánk a művész tehetségéről"), de rá kell döbbenniük: a saját életük sem más, csupán látványos pillanatok martaléka. E megvilágosodás módja a mutatvány, amellyel minden teremtmény igyekszik jelt adni magáról. Egy bizonyos Solari gróf - az egyetlen, aki a férfit is, az asszonyt is ismeri - bőbeszédű levelekben tudósít a látottakról, miközben saját érzelmeire, szerepére sem talál magyarázatot. De ír fáradhatatlanul egy londoni utazó, aki Robinson Crusoe stílusában hasztalan próbál bekapcsolódni egy számára idegen s mégis ellenállhatatlan közegbe, írnak a kémek-futárok-küldöttek, szónokolnak a nagyurak, hatalmas író gépezeteket szerkesztenek a megszállók, s írnak még a csatatéren haldoklók is: a fűbe - jeleket - harapva.

Hiába minden igyekezet, az utóbbiaké, a halálba hullóké a legerősebb mutatvány. A pusztulás - és a pusztítás! - változatosságával semmi sem vetekedhet, a szavak kaptárában mindhiába zsong megannyi szólam. Vagy mégsem hiába? A traumáktól elnémuló XX. század végi embert az apokalipszisből mégiscsak a halál meséi ragadják ki. Az elmesélés, a megírás nyomai az enyészetben.

A mutatványos karóba húzza magát. A publikum szájtátva nézi a lassú kínhalált. Aztán a mutatványos egyszer csak leugrik a nyársról, a földre huppan, s meghajol.

Kalligram, 192 oldal, 2800 forint