Az egész olyan irracionálisnak tűnik. Amerika és a fejlett világ próbálja dollármilliárdokkal etetni, nehogy mindenkit felfaljon, de a szörny csak nő. A tényeken (és a félelmeken) túl egy rakás kérdés gyűlt fel. A legfontosabb: hihetetlen mennyiségű tőke pusztult már el - kétezertől hétezermilliárdig saccolják a leírt, "elégett" pénztömeget. Hová lett az a temérdek pénz? Ennek párja a másik kérdés: már eddig is hihetetlen mennyiségű pénzt nyomtak bele a bankokba (pénzpiacokba) - háromezermilliárdtól indul a saccolás -, és valahogy semmi látszata. A bankok azért kapták a temérdek pénzt, hogy beinduljon a hitelezés, újrainduljon a termelőszféra "olajozása". Csakhogy továbbra sem kölcsönöznek. Miért ülnek a pénzen? Miért maradt még ma is "fal" a pénzszektor és a reálgazdaság között? Ez életbe vágó kérdés, mert óriásvállalatok és középcégek nem tudnak bért fizetni, beindult befektetések rohadnak félig készen, sorra buknak meg patinás vállalatok. Miközben a pénz ott van a bankoknál. Hiányzik a bizalom, mondják. Igen, de más is.

Miért ugrott át a szikra a pénzügyi szféráról a reálgazdaságra - miért terjed a csődhullám a gyárakra, üzletláncokra, termelő egységekre? Az egyik, talán a legfontosabb ok a túlfogyasztás. Amerika az elmúlt ciklust - nyolc-tíz évet - úgy töltötte, hogy a fogyasztás tartotta fenn a gazdaságot. Csakhogy ez a fogyasztás hitelből történt: Kína hitelezte meg azt a vásárlóerőt, amivel a jónép vásárolni ment (lakást, házat, kocsit, az életszínvonal emelkedését, a gyerekek iskoláit, luxuscikkeket).

A túlfogyasztás túlkapacitások kiépüléséhez vezetett (olyan cuccok termelősoraira, melyek végtermékét csak addig lehet eladni, amíg a vásárló kölcsönpénze el nem fogy). Látványosan ez történt a házépítés- és lakáspiacon. Tudjuk: innen indult a válság - de ez nemcsak pénzügyi manőver volt. Nyomában járt a túlkapacitások termelése. Ugyanez történt - ma már ez is közhely - az autógyártók "túlkapacitásaiban": fiktív piac számára gyártották-kínálták a kocsikat: legalábbis azt a mennyiséget, amit a vevő az "olcsó pénzből" vásárolt. Egy ponton túl szakadt a cérna, a hitel elakadt, ma már alig vásárol valaki terepjárót vagy avult konstrukciójú kocsit. Így aztán ezekre a gyárakra sincs szükség - egy sor üzemben engedték le a rolót, bocsátották el a munkásokat. (A felesleges kapacitást ma 8-10 százalékra teszik.)

Lássunk tisztán: harminc éven át a túlfogyasztás volt az amerikai gazdaság motorja, majd mindenki részt vett benne. Most azért lett bukta belőle, mert nem jött be az a jelszó, hogy "fogyassz többet, mindegy, hogy mit, csak vásárolj, mert ezzel is az amerikai gazdaságot segíted" (Eisenhower). Nem jött be, mert Amerika fogyasztott, túlfogyasztott - s Kína gazdaságát lendítette fel.

Munkakeresők sora a délkelet-kínai Xiamen állásbörzéjén

Itt van az igazi bibi: a túlkapacitások jelentős hányada nem is Amerikában született, hanem Kínában, hogy legyen miből kiszolgálni az amerikai fogyasztót (Michael Pettis, FT, 2008. dec. 15.). Szóval, ott is bajok lesznek, mert egy sor kínai (indonéz, tajvani) gyártó is befürdik, hiába gyárt, nem tudja eladni. Se a tengerentúlon, se otthon.

Visszatekintve a pénzügyi szféra dáridója, a pénzügyi eszközök burjánzása nem volt más, mint hihetetlen méretű hitelexpanzió, a pénzszféra harminc éven át a túlfogyasztás finanszírozására teremtett légiónyi eszközt. Illetve, fordítva: olyan hitelkínálatot, ami a túlfogyasztást serkentette. A túlfogyasztás meg hozta a felesleges kapacitásokat. Melyek ma sorban leépülnek. Persze: az inga most ellenkező irányba lendül ki, több gyárat zárnak be, mint ami gazdaságilag indokolt lenne. És persze a válság - mint médiatermék - nagyobb arányokat sugall, mint a "korrekcióhoz" kellene.

Miért nem indult be a hitelezési folyamat? A bankok megkapták - ha nem is a teljes hiányukat, de - az újraindulás tőkéjét. Az a helyzet viszont, hogy a beinjekciózott pénzek megmaradtak a pénzpiacok körében, nem folynak át a reálgazdaságba. Miért? A bizalomhiányon túl van itt más ok is, ami magyarázza, miért ülnek a bankok az államtól kapott "segélypénzeken". Ez pedig az a körülmény, hogy a pénzpiac még mindig tele van fel nem robbant aknával. Még ma is csak részben lehet tudni, mennyit kell fizetni 2009-ben, vagyis csak sejteni lehet annak a fenyegető jéghegynek, a még kifizetendő számláknak a nagyságát, ami a pénzintézeteket fenyegeti. A legnagyobb ilyen tétel a hitelbiztosító konstrukció, a CDS (credit default swap, mulasztási csereüzlet), melynek ma látható - kockázati - összegét öt- és tízezermilliárd közé saccolják. A konstrukciót arra találták ki, hogy ha te kölcsönadsz egymilliót, és aki kapta, nem tudja visszafizetni, akkor egy harmadik fél - akivel kötöd a CDS-ügyletet - kipótolja a hiányodat. Vagyis biztosítást kötsz. Csakhogy e biztosítás "ára" - ahogy mélyül a pénzügyi válság - változó, többnyire emelkedik. A konstrukció további furcsasága, hogy a biztosítási papírt el is lehet adni. Sőt - mivel erre a piacnak nincsenek szabályai -, kedvenc spekulációs eszköz lett. Vagyis ma még nem lehet tudni, hogy a konstrukció kipörgésekor kinek mennyit kell majd pluszban leperkálnia.

A bankok tehát - a biztonság kedvéért - ülnek az államtól kapott pénzen. Az eredmény: a "segélycsomag" dollártömege nem mozdul ki innen: a bank nem ad hitelt az elektromos műveknek, a repülőgépgyártóknak, a másik banknak. Nincs hitel. Ezért mondtam, hogy bár a bizalomhiány is befagyasztja a hitelezési körforgást - de a legfontosabb tétel, hogy a pénzszféra beláthatatlan nagyságrendű hiánnyal számol. És kivár. (Greenspan ennek leszerelésére most nagyságrendileg nagyobb összegű banksegélycsomagot kérne-adna. Nem biztos, hogy igaza van.)

De van még valami. Az állam a bankokat segíti, de ott vannak az "árnyékbankok" is, olyan pénzintézetek, melyeket nem kötnek a bankolás szabályai, és náluk hasonló nagyságú pénztömeg (rossz kölcsön) halmozódott fel. Az árnyék-bankolás veszélyére az új Nobel-díjas, Paul Krugman hívta fel a figyelmet: e körben játszanak például a fedezeti alapok. Irdatlan pénzmennyiséget mozgattak, de senki sem szabályozta őket. Míg a bankok tevékenységét ilyen-olyan szabályok kötik, és az állam, ha akarja, kézben tudja őket tartani, ezeket az árnyékintézményeket szinte semmilyen előírás nem korlátozza. Krugman az itt forgó tőkét tízezermilliárdra teszi (Newsweek, 2008. dec. 3.). A CDS és az árnyékbankok kockázatveszélye együtt - olcsón számítva - tíz- és húszezermilliárd között lehet. Ezzel a jégheggyel kezdjél valamit. Holnaptól ez lesz Barack Obama házi feladata.

Ha már az új elnököt említettem: az a roosevelti - vagy arra hajazó - program, melynek keretében a megválasztott elnök óriási méretű infrastrukturális, "középítkezési" feladatokat vállalna fel, a válságból az egyetlen életképes kilábalási eszköz. Igaz, óriási deficitteremtéssel jár - a GDP 8-10 százalékáig adósodik el az állam -, de csak ilyen masszív beavatkozásnak van esélye. Többet ma még nem tudunk. De a program mégiscsak valami távlat, amelyben Európa is reménykedhet.

A globalizációval olyan munkamegosztás épült ki, melyben a fejlett országok kigondolják, mi a teendő, a fejlődők meg végrehajtják. Az olcsó munkaerő (meg a kedvező adóviszonyok és energiaárak) miatt, amit lehetett, "kiszerveztek" Kínába, Indiába, egyáltalán Ázsiába. Úgy gondolták, hogy a fejletteknek elég egy-egy új terméket kitalálniuk, s az unalmas (és odahaza drága) melót majd elvégzik a modern rabszolgák. Bagóért. Akármilyen kütyüt veszel kézbe, a logó amerikai vagy európai, de a cuccon "Made in China" feliratot olvashatsz. Közhely. De az már nem, hogy a "rabszolgák" hihetetlen gyorsan feljöttek, s például Kína ma már vezető pozícióban érezheti magát: komoly közgazdászok is tőle várják a fejlett világ megmentését. Azt mondják: "Kína tele van dollárral, kisegítheti Amerikát, Európát, mert hisz neki is érdeke".

Labilis érvelés. Annyi igaz belőle, hogy a fejlettek ilyen-olyan mértékben, de függőek lettek Kína (sőt, ma már India) gazdaságától, és az is igaz, hogy Kínának sem érdeke a fejlettek hanyatlása. De akkor sem biztos, hogy Kína meg tudja menteni a fejlett gazdaságot a mélyebb recessziótól. Igaz, hogy az a napi egymilliárdos kölcsön, amire Amerika vásárlásának fenntartására volt szükség, Kínából érkezett. De a Mennyei Birodalom - épp a fejlettek válsága miatt - ma már nem tud külföldön annyi hóbelevancot eladni, mint korábban (csökken az exportja, azaz a bevétele). És ha így van, akkor azt figyeli, hogyan vészelhetné át a krízist. Vagyis: a belső piacon próbálja eladni azt, amit eddig Amerikában. A belső piac kurblizása viszont nehéz. (Szegény az ország, az egy főre eső GDP 2300-5000 dollár.) Szóval: a kínai segítségben kár reménykedni.

Ha nem Kína, akkor valami más. A helyzetből menekülve egyre többen keresnék a kiutat egy új protekcionizmusban. Ki-ki zárkózzon be határai közé, emelje magasra a behozatali vámokat, akkor talán nem gyűrűzik be a válság. Vannak, akik azon törik a fejüket, hogy vajon visszacsinálható-e a globalizáció. Leállítható-e a világkereskedelem további felfutása? Buta kérdés: egy ilyen játék kataklizmákhoz vezetne. Populista jelszónak persze elmegy, használják is.

Jósolni nemigen érdemes. Bátrabb elemzők szerint a válság 2009 végére enyhül, talán lecseng, a következményeit nem számítva. Addig azonban még lesz horror. Az olcsó olaj betesz Oroszországnak: ha tartósan 70 dollár alá megy az ár, az államháztartás nem finanszírozható. Mondják. Bár más szakértők úgy vélik, nemcsak olajból tudnak túlélni: ők rendelkeznek a világ egyik legnagyobb arany- és gyémántkincsével, smukkokra, biztos befektetésre meg épp válság idején van szükség. Szóval: van mire támaszkodniuk. Japán is csúszik lefelé, az ottani válság orvosságát már tíz év óta keresik. Állítólag Európa megszorongatása csak most következik. A "szörny" még dolgozik. Meglátjuk. De én is úgy látom, hogy 2009 megállítja nyomulását. Az új elnökkel felpörögnek a dolgok.

Sok minden megváltozik. Talán eltűnik az utópia, hogy egyre kevesebbet kell dolgozni. A fogyasztás mítosza. Tíz éve még a "munka végének" társadalmáról álmodtak (lásd Jeremy Rifkin: The End of Work 1997 című bestsellerét). Eszerint a komputerizáció mindent levesz a vállunkról, különben is, a "munka" hagyományos értelemben Ázsiába költözött (ott öntik a vasat, varrják a ruhákat stb.), Amerika felszabadul. A válság hatására szolidabb életforma tér vissza (a puritán értékek feltámadnak) - a fogyasztás-munka ellentéte szelídül. Ha durván fogalmaznék, azt mondanám, hogy Amerika "visszaiparosodik". A húsz éve készülődő válságba a könnyű élet illúziója is bedolgozott. Nem moralizálok - ennek számos szociológiai nyoma lelhető fel: a hitelből élő habitustól addig az életfelfogásig, ami Brett Easton Ellis könyveiben (pl. Amerikai Psycho) vagy Tom Wolfe regényeiben (pl. Hiúságok máglyája) megjelent - bizony öngyilkos trendekkel találkozunk. Ez az életideál fog hátrébb sorolódni, viszszatér a munkaetika rangja. Nem a tizenöt órásé, hanem a normális, "szolid polgárié". De ezzel már én is az utópia vizeire hajóztam.

Az az igazság, hogy a reálgazdaság válságát ma is pénzpiaci instrumentumok vezénylik, akárhogy is magyarázom a krízis második felvonásának végső okait. Az újkapitalizmusra, az amerikai modellre a "financial architecture" vezető szerepe nyomta rá a bélyegét. Ennek végzetes túlkapásai rendítették meg Amerika és a világ gazdaságát. És e szerkezetben egyelőre alig változott valami. Strukturális átalakításokat az új elnöki korszaktól vár a világ. Hátha...