A motor hangját álló helyzetben alig lehetett hallani, az ajtók nem csapódtak, és ezen a csöndes, napsütéses őszi szombat délutánon az utca zaja is kisebb volt a megszokottnál. Akik páran fölszálltak, hamar megtalálták a helyüket, onnantól fogva csak a város ezúttal egészen távolinak tűnő duruzsolása hallatszott. Az is alig-alig.

Ebben a megállóban mindig sokat áll a villamos. Radnai bácsi elfordult az ablaktól, és végigmérte a vele szemben ülő lányt: előbb a színes csíkokkal tarkított haját nézte meg, aztán a jelvényekkel telepakolt kabátot, utána a pengével fölhasogatott nadrágot, végül a lány arcát. Azt sokáig figyelte, és közben azon gondolkodott, hogy a lány vajon mindig így lebiggyeszti-e az ajkait, vagy a beléje tűzdelt hegyes ékszerek húzzák le. A lány látta, hogy Radnai bácsi őt nézi, de kerülte rosszallóan kíváncsi tekintetét: fintorgott, majd egy pillanatra a zsebébe nyúlt. Fülhallgatójában ekkor fölerősödött a zene, olyannyira, hogy Radnai bácsi is hallotta a cintányér csörömpölését, a ritmus zakatolását, és az énekesnő magas, olykor már-már visítozó fejhangját.

Az ajtók becsukódtak, a villamos nekilódult. Radnai bácsi abban bízott, hogy a motor hangja és a kerekek kattogása elnyomja a zenét. De nem. Ez a modern és csöndes jármű mintha légpárnán suhant volna - meg hát amúgy is késő volt: a lüktető csörömpölés már beleásta magát az érzékszerveibe, s Radnai bácsi hiába akart, képtelen volt másra figyelni.

"Még jó, hogy pénzt nem kérsz érte" - mondta, de a lány ezt nem hallotta meg, és mivel kifelé nézett, nem látta a feléje lövellt dühös pillantásokat sem. Radnai bácsi érezte, ahogy a tuc-tuc rátelepszik: előbb a fülébe fészkelte be magát, majd a következő pillanatban már beljebb és lejjebb hatolt, fölborzolta az idegeit, és fokozta a szívverését. Lassan átvette az irányítást a teste fölött.

Ennek végkifejletét azonban Radnai bácsi nem akarta kivárni. A kerekek megint fölsivítottak a fékezés erejétől (ám így sem tudták elnyomni a lány fülhallgatójából ömlő zenét), és a villamos megállt. Noha innét még jócskán kellett hazáig gyalogolnia, Radnai bácsi egy villámgyors döntésnek engedelmeskedve korát meghazudtoló fürgeséggel fölpattant, tekintetével újabb villámokat szórt a lányra, majd leszállt. A járdaszigeten megvárta, amíg a jármű továbbhalad, addig kifújta magát.

Csöndes, langymeleg, verőfényes őszi szombat délután volt, az utcákon alig járt valaki. Radnai bácsi átkelt az úttesten, és elindult hazafelé. Botja kopogott a járdán, de a ciripelő zene, a dallamtalan lüktetés nem akarta elengedni. Továbbra is ott volt vele, immáron nem a fülében, hanem az idegrendszerében, és teljesen elnyomta a szikrázó napsütést.

Hirtelen három fiatal tűnt föl szemben Radnai bácsival. A járda széles volt, ám ők mégis teljes egészében elfoglalták. Két fiú és egy lány. A fiúk a lány körül ugrándoztak, akár a bakkecskék, lökdösték, taszigálták egymást. Harsányak voltak és vidámak. A fiúk kiabáltak, a lány gyöngyözve kacagott minden cselekedetükön.

Ahogy a közelébe értek, az egyik fiú meglökte Radnai bácsit. Nem nagyon, nem is szándékosan, de érezhetően. Radnai bácsi megint csak nem tétovázott: meglendítette a botját, és rávágott az időközben továbbhaladó fiú hátára. Nem nagyon, ám szándékosan és érezhetően. Amaz megtorpant, megfordult, és csodálkozó dühvel nézett Radnai bácsira. "Mit csináltál, öreg?" - ordította, s a következő pillanatban köpött. Hosszút és hegyeset. Ott landolt Radnai bácsi zakójának gallérján. Utána mindhárman fölnevettek, és futni kezdtek.

Radnai bácsi állt a járda közepén, a botjára támaszkodott, és hangtalanul sírt. Maga is csodálkozott rajta, de jólesett sírnia. Azt remélte: a könnyek majd kimossák belőle azt a nyomasztó, dallamtalan lüktetést.