Abban pártállástól függetlenül egyetértés van, hogy most válságban vagyunk. Ám abban, hogy mik az okok, mi lesz holnap, ki lehet-e lábalni a válságból és hogyan, abban nincs egyetértés. Tanácstalanság van, s nem akármilyen. Nemcsak a gazdasági krízis globális ugyanis, de globálisan vagyunk tanácstalanok is.

A válság okozta sokágú és sokrétű társadalmi baj eredhet - és maradhat! - felelőtlenségből, restségből, tájékozatlanságból, inkompetenciából. Mondhatni, hogy a felelőtlenség felelősséget biztosító intézményekkel tompítható, a tájékozatlanság meg jobb tájékoztatással, az inkompetencia szakszerű kiképzéssel stb., stb. Ha pedig tanácstalanok vagyunk, a nálunk okosabbaktól, akiknek okosságában bízunk, azoktól kérünk tanácsot. De ha globális a tanácstalanság?

Szinte két évtizeden át az amerikai gazdasági vállalkozások liberális politikai pátyolgatása követendő nemzetközi mintaként hatott. Bármi aprócska probléma mutatkozott is, itt vagy ott, a pénzügyi és politikai tótumfaktumok Alan Greenspanre, az amerikai jegybank elnökére függesztették tekintetüket. Ő majd valamilyen monetáris manőverrel elsimítja a hullámokat. S ez egymás után sokszor sikerült is - a válságok elhárultak. Most, hogy látványosan és világszerte megroggyant a fenntarthatónak vágyott gazdasági fejlődés, a washingtoni kongresszusba citálták az immár nyugállományban lévő Alan Greenspant, aki 18 éven keresztül volt az amerikai jegybank elnöke. Arról kérdezték, hogy döntései, mégpedig világszemlélete, ideológiai alapállásából következő döntései hozzájárultak-e a világgazdaságot pusztító válsághoz. Greenspan válasza egyértelmű igen volt, és kifejtette: sokkolta őt, hogy nem úgy működik a világ, ahogy gondolta. - De, hogy gondolta?

A kérdés nem a logikus és racionális gazdasági kalkulációkra vonatkozik - miért is vitatnánk ezek helyességét -, hanem arra az értékválasztásra, amelyen e kalkulációk alapultak. S erről azért valamicskét lehet tudni. Még a gazdasági elemzőknek is rögtön eszükbe jutott, hogy Alan Greenspan egy különös nevű filozófus aszszony, Ayn Rand, a racionális egoizmus hirdetőjének tanítványa volt, majd később szűk baráti körébe tartozott. Egy igen jelentős hatású íróról, filozófusról van szó, aki az 1950-es évek végére már irdatlan példányszámban jelentette meg néhány regényét. Merthogy regényeket is tudott írni. S eltelt ugyan fél évszázad, de Ayn Rand könyvei évtizedek óta évi több százezres példányszámban jelennek meg, s kerülnek az olvasók kezébe. Nemcsak a jegybank elnökének gondolkodásában jelenthetett a meghirdetett racionális egoizmus sokféle bajra megoldást, de a dereguláció-liberalizáció-privatizáció világboldogságot ígérő szent hármasságáról is egyre többen gondolkodtak már hasonló hullámhosszon. A racionális egoizmus tana szerint a közjó gyarapodását a lelkiismeret-furdalás nélküli egyéni gazdagodás eredményezi. Hogy piacra, versenyre, az átlagot maga után húzó luxusra, ergo profitra szükség van a társadalom anyagi és kulturális fejlődéséhez, az már bebizonyosodott. De nagyon gazdagnak lenni, miközben sokan nyomorúságban élnek, számos gazdag ember számára egy kicsit nyomasztó volt. Ayn Rand filozófiai és szépirodalmi írásaiban arra a következtetésre jutott, hogy nincs ok lelki nyavalygásra, mert a tudatlanok által kapzsiságnak látott és mondott racionális egoizmus a világ jobbulását váltja ki. És csak ez váltja ki - így az állítás -, nem pedig a jótékonykodás, nem az önkorlátozás, s főleg nem a szocialista vagy jóléti állami gondoskodás.

Mostanában fut nálunk az m1 csatornán egy hollywoodi mikro-
realizmussal elkészített sorozat, Reklámőrültek címmel. 1960-ban játszódik, Kennedy elnökké választásakor, s egy vezető reklámcég belső életén keresztül beszél minuciózus pontossággal az akkori Amerikáról. Ezért, hogy egyszer egy Ayn Rand-kötet villan fel a képernyőn, máskor meg a fiatal, feltörekvő munkatárs jutalma az, hogy hétvégén a főnök majd bemutatja Ayn Randnek. A hétvégeken találkoztak ugyanis a magukat ironikusan Kollektívának nevező, Ayn Rand által meghívott individualista kevesek. A televíziós történet követéséhez nem kell e nevet ismerni, de látható, hogy a nyakkendők vékonyságának vagy a szoknyák vonalának kordivatját tévedhetetlen biztonsággal reprodukáló alkotás a szellemi kordivatot idézve, magától értetődően emlegeti az írónő nevét. Nyilvánvaló, hogy az amerikai közgondolkodásban e név a világ működésének egyfajta ideológiai magyarázatát képviseli. Így világosabb, hogy miért is tekintettek a pénzügyek ismerői, s a világ politikájának intézői közül sokan orákulumként Alan Greenspanre. Aki most kijelenti, hogy talán nem úgy működik a világ, ahogy gondolta.

De hát tudjuk-e, hogyan működik? Már jó ideje terjed az a nézet, hogy nincsenek átfogó világmagyarázatok, nincsenek nagy történelmi narratívák - ez ennek az állapotnak a megnevezése -, amelyek keretbe foglalnák és elmesélnék a világ valamely iránnyal, netán értelemmel bíró történéseit. De nagy narratívák, vagyis a világ működése ideologikus magyarázatának hiányában csak vállvonogatás a válasz, s marad a cél, irány és hit nélküli túlélés praktikuma. Szóval ideológiai vákuum van, ahogy mondani szokták. Az ideológiáktól ódzkodunk, s inkább csak viccek terjednek például a Karl Marx kötetei és gondolatai után való kutakodásokról. De helyzetfelismerésünknek része lehet, hogy az az állampolitika, amely lebontotta a "termékeny önzést" fékező regulákat, s ezáltal ígért szebb jövőt, nem kevésbé volt ideologikus, mint régebben az osztályharc vagy a rendi keretek istenadta voltának elbeszélése, amelyben hittel kéretik és adatik a tanács, s alkalmazását a hitből fakadó, sokszor kérlelhetetlen akarat biztosítja.

Egy doktoranduszhallgató meséli, hogy jövőre Ayn Randről hirdet meg kurzust az egyetemen. Ő híve a filozófus versenypártiságának és egoizmusának, de most a világgazdaság nagy behorpadása miatt elbizonytalanodott. Lehet, hogy nem a kívánatos jövő kerekedik ki az elemzéseiből, hanem csak egy letűnt időszak ideológiájának történelmi elemzése? És akkor?