Merthogy, első megközelítésben legalábbis, az egész kismonográfia nem egyébről szól, mint éppen őróla: a magyar irodalomtudomány napjainkban talán legbefolyásosabb szemléletmódjának alighanem legjelentősebb egyéniségéről. Ahogy annak idején, a két háború között, Németh László híres pamfletjének egyszerűen a Szekfű Gyula címet adta, úgy most tehát Bezeczky Gábor is adhatná vitairatának a vitapartner nevét.

Bezeczkynek, igaz, nem annyira vitapartnere itt Kulcsár Szabó, mint inkább analitikus érdeklődésének és kíméletlen bírálatának a tárgya. Maga nem fejt ki Kulcsár Szabóéhoz hasonló, eredeti és szisztematikus irodalomfölfogást: azt taglalja csupán, a Kulcsár Szabóé milyen ellentmondásokkal terhelt.

Nos, milyenekkel? A végkövetkeztetés szerint - ide fut ki a hosszú és szövevényes gondolatmenet - Kulcsár Szabó teljesítményében ellentmondás mutatkozik az egyetemesség és a posztmodern között. A posztmodern teoretikusa ugyan, főművében, a háború utáni magyar irodalom történetét elmesélő nagytanulmányában mégis egyetemes mércével tekint tárgyára. Egyetemes perspektíván alapuló, fejlődéselvű elbeszélésben adja tehát elő, hogy nem lehetséges egyetemes perspektíván alapuló, fejlődéselvű elbeszélés.

Míg ide, a végkövetkeztetéshez eljutunk, sok minden kiderül Kulcsár Szabó irodalomfölfogásáról. Sok minden, ám szinte semmi jó. Bezeczky hűvös és könyörtelen. Szenvtelenül analitikus stílusban veszi sorra Kulcsár Szabó könyveit és tanulmányait: mintha nem is kortársának munkásságát vizsgálná, hanem valahonnan a holdból tekintene alá földi nyüzsgésre, vagy gombostűvel rendezgetné lepkegyűjteményének darabjait. Megtudjuk tőle Kulcsár Szabóról, hogy például változtatja a véleményeit: a posztmodern irodalmi korszerűség mai teoretikusa tegnap még "osztályjellegű irodalmi tartalmat" emlegetett. Hogy reménytelenül be van zárva a német tudományosságba, az általa mesélt történet ezért csak aggályokkal terjeszthető ki az angolszász vagy francia nyelvterületre: amerikai irodalmi és teoretikus munkákat például német fordításokban használ, így óhatatlanul ki van szolgáltatva a német fordítások hibáinak. Hogy teóriájának tudományos fedezete gyakran hiányos: irodalomtörténeti vizsgálódásainak két fő szempontja, a szubjektum és a nyelv kínálná ugyan a szaktudományok eredményeinek fölhasználását, ez azonban jobbára elmarad. Hogy a mindegyre a dialógus fontosságát hangoztató szerző valójában mennyire nem dialogikus gondolkodó: vitapartnereiben kizárólag a maga meghaladta szemlélet tudománytalan utóvédharcosait hajlamos látni.

Bezeczky munkája, ismételjük, hűvös és könyörtelen könyv. Bizonyosak lehetünk benne, hogy nem valamiféle személyes ellenérzés munkál a hátterében. Merthogy csak első megközelítésben látszik úgy, mintha tárgya kizárólag a kortárs irodalmár volna. Nem: valódi tárgya sokkal inkább az az irodalomértés, amit a kortárs irodalmár megtestesít. Az irodalomról való beszédnek az a típusa, amelyik nálunkfelé a posztmarxista szellemi tájék meghatározójának számít.

Az ellene írott dolgozat a magyar kultúra elevenebb állapotában egyetemes kulturális szenzációvá emelkedhetne. Így csak irodalomtudományi házi szenzáció lesz belőle.

Kalligram, 155 oldal, 1800 forint