"Oly könnyen száll a hold,

Mint a fölszabadult."

(József Attila)

Jegyzeteit szélnek ereszti, és tovább-

hajt. Sötétedik, hályogos az ablak.

Úgy érzi, most már sietnie kell. Emelgetik

fejüket az elárvult hasonlatok, szétnéznek

a városból kivezető úton a fél pár rímek,

remegve mellső lábukra állnak a csonka

formák, de csak a káosz emléke torlódik

szivárványos szemük előtt, értelmetlenül

felnagyított, homályos részletek a valaha

egészből. Eső áztatta szavak, se-kérdés,

se-állítás. Az aszfalton a lapok egy percre

megtapadnak, mielőtt a fölgyorsuló sorban

tülekedő kerekek tücsökkel-bogárral

felismerhetetlen masszává elkevernék

őket. Nem hittem volna soha, hogy

változom - gondolja. De vajon én

voltam-e az eltetvesedett gyerek a tanyán,

aki kisírja szemét az anyja után, vagy

a fiatal nő, rajongó testek párja? Vendég

a hosszúra nyúló, baljós kimenetelű

partyn, ahol a kristálypoharak eltörnek,

bevérződnek a kezek, ahonnan kevesen

távoznak önként, csak ha vállukat

átkarolva kitessékelik őket, vagy

motyogásukból kirángatva kilökik

a rettegett sötétbe. Nem ismerné meg

senki, aki látja fölszabadult arcát.

 

Takács Zsuzsa (1938) Kossuth-díjas.

Legutóbbi könyve Jaj a győztesnek!

címmel idén jelent meg a Vigíliánál.