Ami már csak azért is hatalmas siker, mert Magyarországon 1927-ben rendeztek először 400 szótagos versenyt, és a 300-400 szótagosat is csak 1911-ben; 1902 előtt pedig még a 300 szótagos teljesítmény is túlszárnyalhatatlan rekordnak tűnt. Ennek fényében láthatjuk tehát annak igazi jelentőségét, hogy a bevezetőben említett háziverseny után pár nappal megtartott országos megmérettetésen, a szövetség karácsonyi vándordíjas versenyén már 350 szótagos kategóriát is hirdettek. Amelyet ismét, sőt változatlan sorrendben a Vezér-Májercsik-Fodor triász nyert meg. Igaz, itt a 11 indulóból fölzárkózott még mögéjük Török Zoltán is, aki a bajnokhoz hasonlóan Kondói Kiss József tanítványa volt a református gimnáziumban.

Ne higgyék persze, hogy a látványosan javuló eredmények hátterében holmi lágyszívűség húzódott meg. Ellenkezőleg: mint Nosz Gyula, az országgyűlési gyorsiroda titkára a versenyeredményeket összegző füzetben sietett leszögezni, a szövetség épp az előző évben radikálisan, huszonöt százalékkal szigorította a dolgozatok hibahatárát, ami a kisebb hibák büntetlenségének 1924-es eltörlésével együtt immár drákói bírálati módszernek volt mondható. A karácsonyi versenyre mégis 1259 sikeres dolgozat érkezett, 34 fővárosi középiskola 619 diákja mellett 10 vidéki intézmény 78 növendéke, 10 gyorsíró-szakiskola 197 tanulója, valamint néhány egyéni versenyző tollából. A bírálóbizottság összegzése azt is kiemelte: a páratlan, rekordszerű teljesítmények mellett jelentős minőségi javulás volt tapasztalható a "tömegfokon" is, a 150 szótagos versenyben öten például teljesen hibátlan dolgozatot adtak be, s külön öröm, hogy közöttük egy hölgy is akadt.

Hogy mi volt tehát a siker záloga? "Kitűnő tanáraink egyre hatékonyabb munkálkodása mellett a rendkívül könnyen tanítható és szeretettel tanult, elméletileg és gyakorlatilag egyaránt alaposan kipróbált és igazolt egységes magyar gyorsírás a nagy javulás legfőbb oka, amikor most a sikeres résztvevők 99,6 százaléka ezzel a rendszerrel írt".

A karácsonyi vándordíjas verseny idején még négy év sem telt azóta, hogy 1927 januárjában Klebelsberg Kunó kultuszminiszter rendeletével általánossá vált az egységes magyar gyorsírás tanítása. Hosszú, de sikeres történetre tette fel a koronát a jogszabály, amely szerint "a gyorsírás iskolai tanításának egyöntetűsége és a gyorsírásoktatás gyakorlati eredményeinek fokozása érdekében szükségessé vált, hogy az eddig engedélyezett öt különböző gyorsírási rendszer helyett egyetlen gyorsírási rendszer lépjen életbe".

A kezdetek a XIX. századra nyúlnak vissza. Közelebbről arra a pillanatra, amikor 1834-ben egy bizonyos Franz Xaver Gabelsberger közreadta 17 évi munkájának eredményét: a korábbi geometrikus ábrákkal szakító, grafikus gyorsírási rendszert. Ebből alkotta meg 1863-ban Markovits István a rövidség kedvéért csak GM-rendszernek hívott magyar gyorsírást, hogy így megnyissa az utat a tökéletesítők - mindenek előtt: a legfőbb használók, az országgyűlési gyorsiroda munkatársai - előtt. A szakirodalom megőrizte például a magánhangzók jelölésében áttörést elérő Nagy Sándor nevét; Kele Antalét, aki némileg túlbonyolított, de dicséretesen következetes rendszert teremtett; Dohnányi Frigyesét, aki több nyelven is alkalmazható jelrendszert dolgozott ki. És persze Fabro Henrikét, akinek kéthangzós rendszerét a XX. század elején széles körben alkalmazták, így az egységesítő kormányrendeletben kiemelten hivatkoztak rá.

A dicsőség oroszlánrésze azonban kétségkívül Radnai Bélának jutott. Huszonegy éves volt csak, amikor 1912-ben kiadta első gyorsírótankönyvét, s hét esztendővel később, amikor megalakult az egységes gyorsírás megalkotására felállított bizottság - mi mindenre nem volt idő abban a forradalommal és fehérterrorral egyaránt sújtott évben! -, már felelős hivatalnokként és kijelölt tankönyvíróként tevékenykedett. 1922-ben létrehozta saját gyorsíróiskoláját (amelyet majd csak az államosítással húznak ki alóla), így már a terület egyik megkerülhetetlen oszlopaként szemlélhette, hogy Traeger Ernő, a gyorsírási ügyek egészen 1941-ig regnáló kormánybiztosa vezetésével győzelemre jut az általa kidolgozott egységes rendszer. Amelyről ma is azt mondják méltatói: zsenialitása abban állt, hogy lehetőséget teremtett egy elhangzó szöveg pontos lejegyzésére és korrekt visszaadására, viszont az egyéni megoldások előtt is tág teret hagyott.

Mindazonáltal nem lehet véletlen, hogy a karácsonyi vándordíjas verseny eredményközlő füzetében egy másik érdekes kísérletről is beszámoltak: Nemes Zoltán és Majercsik Sándor - mindketten országgyűlési gyorsírók - 300 szótagos sebességgel lejegyeztek egy szöveget, majd egymás sztenogrammjából dolgozva adták vissza az eredeti mondatokat. "A kísérlet fényesen sikerült" - jelentették a szervezők -, az egységes magyar gyorsírás, amellyel mindketten dolgoztak, így is működött.

Ami magát a karácsonyi versenyt illeti, a megmérettetést vállalók között kiosztották a teljesítményt igazoló jelvényeket, gazdára talált öt díszkönyv, 81 könyv, több száz oklevél és emléklap, s a győztesek kaptak még 500 pengő értékű dísztárgyjutalmat is. A legnagyobb érték azonban alighanem a remény lehetett. Hiszen 1930-at írtunk, és Nosz Gyula egy egész alfejezetet szentelt a gyorsírás gyakorlati alkalmazásának. Mint írta, "a magánvállalkozás munkaalkalmai a legutóbbi években nem gyarapodtak olyan mértékben, hogy számos új gyorsírómunkakörre lett volna szükség, sőt a mindenütt mutatkozó létszámcsökkentés nem egy helyen még a legjobban használható alkalmazottakra, a gyorsírókra is kiterjedt". A képzett munkaerőnek azonban "nagyobb tudással, többirányú használhatóságával a legtöbb esélye van a kevés állás megszerzésére még rossz időkben is", így elsőrendű cél, hogy a 80-120 szótagos gépírást minden gyorsíró 160-200 szótagos teljesítménnyel utasítsa maga mögé.

Ez az év egyébként abból a szempontból is különleges volt, hogy a karácsonyi versenyen első ízben vettek részt a mindössze egy éve tanított gépgyorsírás tanulói. A francia Marc Grandjean rendszerét magyarra átültető Kozma Bernát vízivárosi iskolájából kikerült növendékek egyike "jó sikerrel dolgozott" a gyorsírógéppel a 200 szótagos fokon is.