Takács Zsuzsa: Jaj a győztesnek!

Részvétét ugyan nem tagadja meg tőlük (hiszen, ha jól meggondoljuk, a győztesek is emberek), de - amint ezt a kötet címe, az eredetijével ellentétes értelembe átfordított "jaj a legyőzötteknek" szállóige is fennen hirdeti - a szerző a "lúzerek" pártján van, sőt velük tudja magát egy sorban, és szíve szerint sorsukban is egy velük. Hősei is a vesztés és a veszteség, a hiány és a szegénység gazdag diadalmasai, Assisi Szent Ferenctől Kalkuttai Terézig. S mellettük azok, akik ezt a magatartást a maguk életének szellemi és gyakorlati terén, íróként és alkotóként is igyekeztek következetesen képviselni: leginkább Simone Weil és Pilinszky János, akiknek nevével és példájával újra és újra találkozhatunk a kötet írásaiban. De Isten megvallatlan megvallói is, akiknek hangja "az istenkeresés mélységéből kiáltó reménytelenség" hangja (amint ezt egy interjúban megfogalmazta a szerző), a hitetlen hívők, a siralomvölgy-diagnózist elfogadók, de a megváltás és az örök élet ígéretével kezdeni mit sem tudók: Franz Kafka, Thomas Berhard, Petri György. Takács Zsuzsa az ő reménytelenségüket is "Isten megvallásának" érzi, a tagadásban paradoxan benne rejlő állításnak. Valamiféle negatív teológia ihletettjeinek látja őket, az istenhiány űzöttjeinek - mint ahogy Ingmar Bergmant is, akinek filmjeit a vallomásos azonosulás érzéseitől fűtve méltatja több ízben.

S voltaképpen vallomásos írás, elmélkedés és lelkigyakorlat a kötet minden írása: esszéje, tanulmánya, családtörténeti-önéletrajzi visszaemlékezése és interjúja. Még a tanulmány és esszé műfaj személytelenebb kellékeivel gondosan felszerelt írásoknak is ugyanilyen erős személyes lelki tétje van. Így a megosztás rítusa című kötetnyitó kulcseszszének, benne az Isten és az Ember viszonyának alaptextusával, a Jób könyvével foglalkozó résszel, és egy másik alaptextusnak, Móricz Zsigmond Árvácskájának, az elhagyatottság és szeretetlenség eme pokolvíziójának felidézésével. S a többinek, az irodalomelemzés hangján szóló "Háló és hal"-nak a magyar költészet halálverseiről, vagy a "Szóra bírni az álmot", amely az álom és a látomás szerepével foglalkozik az irodalomban.

Vallomás, és mint minden vallomás, szembenézés is minden írás a kötetben: önmagunkkal, de - ami ugyanaz - a halállal, a szenvedéllyel, a bűnnel, a végső dolgokkal is. És avval, hogy a megokolt kételynek és a létezés szomorúságának a művészi kifejezése ártalmára lehet az élők világának, hogy a kifejezés helyett talán a hallgatás a részvét igazi gesztusa. És avval is, hogy nincs "keresztény művészet" hivatalból, hogy Istent utoljára versben Szent Ferenc dicsőíthette közvetlen-őszinte módon, hogy a Jó "a Rossz példája nyomán születik, ellenkezésből, kétségbeesésből, fölháborodásból".

Úgy legyen. Hecckáplánok magabiztos rikácsolásának zajában külön öröm és szerencse meghallani Takács Zsuzsa hangját, ezt a csendes, bensőséges és igaz hangot, és szívünkre venni az ő megszenvedett mondandóját. Ha hiszünk, ha nem, neki mindenképp elhisszük.

Vigilia, 250 oldal, 1900 forint