Dr. Cs. László apa rendelőintézeti szomszédja, a határos körzet orvosa, mellesleg otthon fogorvos, valamiből meg kell élni, szokta mondani. Négy éve, 1957-ben ott, a fogorvosi szék tövében ismerkedtem meg velük, az egész családdal, ami eléggé nagy, nem lehet egészen pontosan nyomon követni, ki kicsoda, előző házasságból való gyermekek is vannak, ők jóval idősebbek. Nekem, az egykeféle típusgyermeknek ez szokatlan. Sohasem lehet dr. Cs.-ékhez úgy menni, hogy valaki családtag ne ülne az ebédlőben, soron kívüli fogorvosi beavatkozását várva. Hogy ennyi rokon, le-fölmenő és oldalág, meg a protekciós orvoskollégák kezeléséből miként lehet megélni, ez nagy kérdés, példának okáért mi is csak a kezelés anyagárát fizetjük.

A fogorvosi rendelő a lakás hatalmas hátsó udvari szobájában van berendezve, a leginkább bennfentesek, akik ugyancsak számosan vannak, addig is, míg dr. Cs. László a másik rokonon dolgozik, oda ülnek be, a végenincs rendelőhelyiség félreeső homályába, és miközben Ilonka asszony (feleség, anya, háziasszony és asszisztens egy személyben) a tömőanyagot üveglapon kikeveri, átbeszélik az ügyeket, nem csak a családiakat. Dr. Cs. László halk szavú ember, még sosem tiltakozott, hogy rendelője piactéri pletykák, összekacsintós szerelmi történetek és a napi politika - bár halk szavú - fórumává válik. Csak időnként szólal meg: szívó! öblít! amalgám! Legföljebb ennyi szavak, amiket egész délután használ, egyebekben mintha ott sem volna, mintha a rendelés alatti sokórás hírszolgáltatás el sem jutna hozzá. Dr. Cs. László a betegforgalom növekedésének biztonságát a szorgalmas munkában látja, hátha akad a családtagok közt, aki immár fizetős beteget küld, de ez egyáltalán nincs így, családtag mindig újabb családtagot protezsál, lehetetlenül távoli rokoni kapcsolatokat előásva.

Dr. Cs.-ékkel nagyon jó a viszony, mondhatni, barátság. Apa odabenn, a rendelés üres perceiben összenyitja a két rendelőhelyiséget elválasztó ajtót, és akkor hosszan elemzik a világot. Dr. Cs. László évekkel többkorú apánál, megfontolt bölcs, akire érdemes figyelni. Kettejük barátsága, mint komótos mozdony a szerelvényt, húzza maga után a két asszonyét és a mi édes kapcsolatunkat velem egykorú lányukkal, Marival. Mari 15 évesen elképzelni sem tudja, mi lesz, ha felnőtt nő lesz, esetleg - ami nagyon távol van - megöregszik és túl lesz már a harmincötön is, szóval hogyan szólítják akkor majd, ez aggasztja, hogy Mari néninek? Ez csak egy azok közül a problémák közül, amik, ha naponta telefonálunk, terítékre kerülnek. Apa ugyan sokszor figyelmeztet, a telefon pénzbe kerül, fiam, de azt a hatvan fillért azért csak kibírjuk. Különben is, nem találkozhatunk mindennap, mert létezik lecke, tanulnivaló, szakkör is, és Mari fontos személy a KISZ-ben, mármint az iskolában. Na, azért én is. A Varga Katalin gimnázium gyalogosan sincs messze a Kölcseytől, ahová én járok, húsz perc lehet. Ezért testvérgimnázium, mihozzánk csak tavaly kerültek lányok, nem tudom, a Vargába járnak-e most már fiúk is, azt tudom, hogy a Mariék osztálya tiszta lány, a mienk meg tiszta fiú. A Marinak különben nagyon helyes osztálytársai vannak, egyik jobb csaj, mint a másik, ismerem majd mindet, a Mariéknál is találkoztam néhánnyal. Nem csűrném-csavarnám itt a dolgot, M. Zsuzsa tetszik a legjobban, úgy mondanám, járunk, hát nagyon kedves és szép leány, a két szeme nem teljesen egyforma, mintha mindig hunyorítana, amitől a magam részéről megbolondulok, mármint pozitíve és szerelmesen.

Hatvanegy nyara átlagos, csak néhány napig volt kánikula, ilyenkor anya verítékezve szenved, azaz éppen hogy nem izzad. Képtelen. Nyári szünet, és dögunalom. Mari elvolt valami KISZ-táborban, ilyenkor naponta írunk egymásnak levelet. Mari gyönyörűen fogalmaz és ugyan egyelőre az asztalfióknak, de később talán kiadja, naplót vezet, és minden egyes könyvről "Olvasmányélmény" címmel hosszú fejtegetést vet papírra, amit borítékol és katalogizál. Ezenkívül vívni jár, és különangolra.
A zenével sosem próbálkozott, ő Kodály Zoltán tanainak élő cáfolata, a botfüllel szolmizálva sincs mit kezdeni.

Még fenn volt a nap, amikor a szigetre értünk, találkozó a Marx téren volt, apa viccelődött és azt mondta, ha gondoljátok, bemehetünk a Tejvendéglőbe, vagy iszol, fiam, egy felest az Ilkovitsnál? A Vígszínháznál szálltunk autóbuszra, néhány perc alatt kinn voltunk a szigeten, pár megálló az egész. Mari majd biztosan azt írja naplójában, hogy a Kaszinóból "tánczene hangjai szűrődtek ki". A Rózsakert csak nyáron üzemel, apa asztalt foglalt. A levest csillogó alumíniumcsészékben hozzák, személyenként mélytányérba öntve, helyben az asztalon. Apa mint a háztartás külső szemlélője és örökös ötletembere most azt mondja, otthon is meg kéne próbálkozni ezzel, olyan gusztusos. Anya és Ilonka asszony semmi értelmét nem látja a leves efféle tálalásának, vendéglőben is azért szokás, mert ha egyazon asztalnál többfélét rendelnek, így oldható meg a legegyszerűbben. Annak, hogy a pincér sosem ejti el a jókora tálcán egyensúlyozott húsz-huszonöt, színültig leveses csészét, csakis a bőr alá ivódott sok évtizedes rutin lehet a magyarázata. Ilyen kerthelyiségekben megtiszteltetés dolgozni, elég jól lehet keresni, csak a legjobbak kapnak beosztást.

Apa legendás sörivó, egyszer, amikor a rendelési idők ügyében országos és azóta megszokott változást harcolt ki, otthon több tucat vendég ünnepelt, nagy sörözés volt, anya pogácsájával. Most is sört rendel, a pincér a Zsiráfot ajánlja, apa a Kinizsinél marad, a Zsiráf nemcsak drága, de erős, mint a lórúgás. És hideget hozzon, legyen szíves. A pincér a jégszekrény szűk kapacitására hivatkozik. De mindent megteszek, uram.

Apa nehezményezi, hogy a nyári szünetben sem mozgok eleget, legalább futnál napi fél órát! Egészen eltunyulsz. Azért néha biciklire ülök, vagy rugdaljuk a labdát a bérházat kísérő keskeny földudvaron. Nem tudtam sose a sportra rávenni, panaszolja apa újólag dr. Cs. Lászlónak, aki egyetért, korábban sportegyesületi doktor volt. Dr. Cs. László a vacsora után bús régi kunsági nótát húzat a prímással, aki az asztalok közt poroszkál mosolyosan hajlongva, s ahol kérik, egy időre ott marad. Dr. Cs. dünnyög is hozzá, az éneklés neki sem erős oldala, inkább csöndes sóhaj ez, hogy elmúlt az ifjúság.

Elhatározzuk, hazafelé gyalog megyünk, a Cs. család a Lenin körúton lakik, mi legföljebb a Váci út elejéről villamosozunk, ha ugyan jön még, ilyen későn, tizenegy felé. Addig gyalogséta az éjszakában.

Még a szigeten újra és makacsul a sportolásra terelődik a szó, apa fiatal korában tornázott, ma is sietős a lépése, mint a gyorsvonat, úgy száguldozik betegtől beteghez. Na most a Mari ugyan vív, de az inkább ügyességi úri sport, mégis ürügy, hogy apa példát állítson. Apát bántja, hogy még a rádiót is kikapcsolom, ha sportról beszélnek. Talán, ha körkapcsolásos közvetítés van, akkor odafigyelek, Gulyás Gyula a legjobb, az legalább nem tetteti a lelkesedést, de nem vagyok rajongó, mint a barátom, aki minden hétvégét a stadionban tölt, ha dupla meccs van, akkor annyit.

Apa azt mondja váratlanul, fogadjunk, ha versenyt futnánk, legyőznélek. Azt azért nem hiszem, mondom magabiztosan. Elég jó időt futottam a múltkor is. Négyest kaptam rá. Apa hirtelen starthelyzetbe áll a szigeti gyalogjárdán. Na gyerünk! Lássuk! Mari is beáll. Anya azt mondja, csak nem fogtok itt versenyezni? Na?!, sürget apa, anyára nem figyel, aki a sok elfogyasztott sört hozza még szóba. Futunk, vagy nem?, kérdi apa türelmetlenül. Távoli célt jelöl meg. Az a nagy fa, ugye látja mindenki?

És nekilendülünk. Futok, ahogy csak erőm engedi, Mari ugyancsak szaporázza. Anyáék dermedten maradnak helyben állva. Apa még futtában is szól: na, lássuk azt a jó időt! De már csak a hátát látom. Alighanem erre tanítják edzésen az atlétákat, ilyen könnyedén, mégis erőből futni, ahogy apa teszi. Még egyszer hátranéz, Marival alig kapunk levegőt. Apa messze távol van már, a célhoz ér, és felénk fordulva, mint aki sétájában megpihent, a fának háttal dőlve várakozik. Jó, hogy nem gyújt rá. Még csak nem is liheg. Szükségeltetik némi idő, míg odaérünk. Mi is a fának dőlünk, de támaszért.

Majd, ha revánsot akartok, vagyis, ha le akartok győzni, szóljatok, mondja apa tréfás fölénnyel.

Többé nem futottunk.

Sosem akartam apát legyőzni.

Ez eszembe sem jutott.

Kettőnk közül mindig ő volt az első, és marad örökre.