(Átnyúló ügyek)

Ha előre megyünk időben, látjuk, hogy miközben Mao (javarészt európai) eszmetársai a "forradalmi munkásosztályra" (vagy annak fikciójára) támaszkodtak, és gyanakvóan szemlélték a "kistulajdonosi szemléletű" parasztokat, Kínában ennek épp a fordítottja valósult meg - nemigen lévén munkásosztály. Miközben a szovjet típusú uralmi rendszerekben a parasztságot ítélték átnevelésre, Mao birodalmában az vált uralkodó eszmévé, hogy a forradalmi parasztság neveli át a városlakókat. A kínai elnök már az ötvenes évek közepén arról írt, hogy a városi emberek (elsősorban fiatalok) a végtelenül nagy ország falvaiban, fizikai munkával teljesíthetik ki önnön személyiségüket. "Fel a hegyekbe, le a falvakba!" - adta ki Mao a (megint egyszer kínai pártzsargonban fogant, de könnyen érthető) jelszót, mely ennek utána természetesen egyetlen hivatalos pártdokumentumból sem hiányozhatott. De erőszakot nem alkalmaztak. Az még váratott magára.

(Ifjú kínai "forradalmárok" exodusa) Az 1966-ban elindított "Nagy Proletár Kulturális Forradalom" dühöngő ifjúsága két évvel később - iskolai nevelés híján, a tanintézetek ugyanis zárva voltak - még mindig a városokban tobzódott. Az eszelősségig fanatizált "vörösgárdista" fiatalok - középiskolások, egyetemisták - már mindent elvégeztek, amit kellett: megalázták, szégyenpadra ültették, halálba üldözték önnön tanáraikat, a Mao ellenfeleihez húzó vezető kádereket; máglyára vetették a "régi" könyveket, pusztították az évezredes kulturális örökséget, s közben persze rivális bandákba szerveződtek, melyek (nem kevés fizikai erőszak bevetésével) a "Ki a hűségesebb Mao elnök eszméihez?" című végtelenített társasjátékba bonyolódtak egymással. Ezekkel a fiatalokkal tenni kellett valamit, még mielőtt az ország a teljes anarchiába süllyed. Különben se volt már szükség rájuk. 1968. december 22-én Mao Ce-tung nyilatkozata az alábbi szöveggel jelent meg a pártlapban: "Nagyon fontos, hogy a fiatal értelmiség vidékre költözzék, és átnevelést kapjon a szegényparasztságtól. (A kommunákba szorított kínai paraszt valóban nagyon szegény volt.) Rá kell beszélnünk városi kádereinket és másokat, hogy középiskolai és egyetemi végzettséggel rendelkező gyermekeiket küldjék falura. Mozgósítsuk (a falu népét) annak érdekében, hogy jól fogadják őket."

A szállítást és a mozgósítást az ekkor már Mao-utódnak számító Lin Piao honvédelmi miniszter katonáira bízták. Pardon nem volt. A rákövetkező évben már két és fél millió városi fiatal túrta a földet vagy bliccelte a munkát a "végeken", nagyobbrészt embertelen viszonyok, állandó élelmiszerhiány közepette, és teljesen fölöslegesen. De legalább megtanulták (íme, a hátsó gondolat!) a kádergyerekek, hogy a város viszonylagos kényelme után mit jelent még egy darab savanyúcukorkának is örülni. (Nota bene, ugyanezt Magyarországon a Rákosi-féle kitelepítések közel két évtizeddel korábban sikeresen elvégezték.)

Az arányok érzékeltetése végett mondom, hogy 1968-ban Kína 8oo millió lakosából 135 millió élt városokban: nem sokkal több, mint 15 százalék. És ebből a 135 millióból a rákövetkező 7-8 évben (Mao haláláig) 16-17 millió városi fiatal "költözött falura", egyszóval az "eltartott" városlakók legalább egy tizede eltűnt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az "átnevelés" sikerén felbuzdulva idővel a nem fiatal városi értelmiséget is levezényelték hosszabb-rövidebb időre falura, akkor kikerekedik valamelyes kép arról, hogy milyen mértéket öltött a Kínában meghonosított - az európaival pont ellentétes irányú (városból falura) - migráció.

(Amihez toldalékolnék egy személyes élményt. A feleségem veszélyeztetett terhesként egy hónapot töltött 1975 tavaszán egy pekingi közkórházban. Gondozójával, egy fiatal orvosnővel alaposan összebarátkozott. Angol, orosz, kínai töredékmondatokkal, vagy ha kellett, kézzel-lábbal kommunikáltak egymással, de jól. A fiam születése előtt egy hónappal az orvosnő eltűnt. Amikor tudakozódtunk utána - végtére is azt szerettük volna, ha a feleségem nála szül -, szárazon annyit közöltek velünk, hogy az illető vidéki átnevelési kurzusra utazott. Soha többé nem láttuk.)

(A magyar reform első éve) Az 1968-as év végéhez közeledve napirendre került a gazdasági reform első évének mérlegre tétele. E lap hasábjain egy újonnan létrehozott "agyközpont", a Gazdaságkutató Intézet igazgatója, dr. Zala Júlia nyilatkozott. Amit mondott, határozottan érdekes volt - legalábbis a vizsla szemnek. Az ipari termelés, közölte, "most először" nem fogja jelentősen meghaladni a tervezett szintet, inkább annak az alsó határán mozog majd. Ez látszólag rossz hír volt az örökös túlteljesítéshez szokottaknak, ám a nyilatkozó nyomban fölfedte, hogy a tervezettnél nagyobb növekmény korábban mindig azoktól a vállalatoktól származott, amelyeknek a termékei iránt nem volt valóságos kereslet. Most azonban, fűzte hozzá, nyereségérdekeltek lévén, az érintettek visszafogták az ilyen típusú termelést. Kínálat és kereslet egymáshoz passzítása határozottan megvalósulni kezd. Különösen jó, hogy ezt már a fogyasztók is érzékelni kezdik, más szóval nagyobb, változatosabb és a divatokhoz is igazodik az árukínálat. Imigyen dr. Zala.

Eközben a parlament az év végén már reformköltségvetést alkotott, amelyhez Nyers Rezső, a gazdaságpolitika első embere fűzött újító jellegű megjegyzéseket. Éspedig abban az értelemben, hogy ebben az expozéban már benne volt "az eljövendő dolgok (nem éppen vonzó) íze". Ha egy szóval akarnám jellemezni: az "alkuszocializmusé", mely idővel minden komoly reformkísérletet megfojtott. Nyers számokat mondott. Először: adók révén az állam 133 milliárd forintot von el a vállalatoktól, s ennek az összegnek beruházások, dotációk és más pénzügyi juttatások formájában majd épp a felét juttatja vissza. Másodszor: ez a 68 milliárd sok. Sok azért, mert valójában az állam a jövedelem túl nagy hányadát szivattyúzza vissza a nyereségesen gazdálkodó vállalatoktól a veszteségesekhez. Nyers - avantgárd módon - úgy tette fel ekkor ('68-at írunk, túl vagyunk a csehszlovákiai beavatkozáson, a reform majdhogynem szitokszónak számít a "táborban"!) a kérdést, hogy vajon meddig fosztogathatja az állam a sikeres vállalatok páncélszekrényeit? Válasza az volt, hogy sajnos fogja (kénytelen lesz) még egy darabig, de a költségvetés újraelosztó szerepét csökkenteni kell, illetve megtalálni a "gazdaságtalan tevékenységek megszüntetésének módjait". Soha nem találták meg, mert azok, akik - önhibájukból vagy azon kívül - az ilyen tevékenységek folytatásában voltak érdekeltek, politikai kapcsolataik révén mindig meg tudták csapolni azokat a bizonyos páncélszekrényeket.

De már a Nyers Rezső iránti tisztelet is megkívánja, hogy rögzítsünk itt még néhány dolgot tőle. Ma különösen érdekes olvasni parlamenti expozéjának azt a részét, ahol, mint egy jó pedagógus, arra biztatja az általában botcsinálta képviselőket: ébredjenek fel már (ha tudnak...), vegyék észre, hogy új világ van, ahol az állam a költségvetésen keresztül irányítja a gazdasági folyamatokat. Vagy ha nem, a költségvetés az irányítás fő eszköze. Nem mindegy, kitől mennyit veszünk el, másnak mennyit adunk oda. Arra kérte képviselőtársait, tegyék azt, amit eddig nem: mélyedjenek el a költségvetés számaiban, szerezzenek tárgyi ismereteket, mert immáron beleszólásuk van a "hogyan?"-ba. Nyers 2oo8? Nem: Nyers 1968.

A másik "nyersiáda" mai aktualitásán még csak vitatkozni sem érdemes. A reform "atyja" olyasmit tett szóvá, ami például a brezsnyevi Szovjetunióban, ahol a káderek öröklétre rendezkedtek be, istenkáromlásnak számított volna. Szóvá tette, hogy az állami és tanácsi bürokratikus apparátus elbírhatatlanul költséges tétel a kiadásokban. Százezer főre taksálta az állami, hetvenezerre a tanácsi bürokráciát, és annyit mondott szárazon, hogy ezt a szervezetet "folyamatosan ésszerűsíteni kell". Magyarul: leépíteni. Körülbelül ez az a határ, ameddig akkor ("falak"!) el lehetett menni. Szerintem Nyers szíve szerint kárhozatra ítélte volna a párt-, a KISZ-, a szakszervezeti, a Népfront-, a Munkásőrség-apparátusokat is, de ettől eltekintett, mert valószínűleg akkora szám jött volna ki (eltartottakból), hogy a képviselők lélegzete is eláll tőle. Kifejezetten érdekes, hogy ma, amikor az említett apparátusok egyike sem létezik (pártapparátusok azért vannak, és persze állami támogatásból élnek), a negyven évvel ezelőtti szám a demokrácia éveiben csak duzzadt, duzzadt, feltartóztathatatlanul.

(A Hold túlsó oldala) 1968 karácsonya előtt útnak indult három amerikai űrhajós, hogy az emberiség történetében először megkerülje a Holdat. Azaz lássa azt, amit senki sem látott még: a Hold túlsó oldalát. Az Apollo-8 névre hallgató apró, körülbelül kisteherautó nagyságú kabint egy Saturnus rakéta röpítette a magasba, mindösszesen annyi oxigénkészlettel, ami csak két hétre volt elegendő. Borman parancsnok, valamint két társa, Anders és Lovell űrhajósok óriási kockázatot vállaltak ezzel az utazással. Tisztában voltak vele, hogy épp 5o százalék az esélyük a biztonságos hazatérésre, nem több. A Saturnus V. rakétát azt megelőzően csak kétszer próbálták ki, s a második kísérlet során súlyos problémák adódtak. A rakéta második fokozatának hajtóművei közül kettő idő előtt leállt. Aztán a harmadik fokozat hajtóműve egyáltalán nem teljesítette az újrabegyújtási parancsot. Másrészt nem készült el időre az úgynevezett holdkomp, holott elvileg követelménynek számított az, hogy a Föld körüli pályát elhagyó legénységnek ez legyen a mentőcsónakja. Ha tudniillik valami baj történik az űrhajóval, az űrhajósok átszállnak a holdkompba, és azzal "eveznek" hazafelé. (Tudni kell, hogy Lovell űrhajósnak és társainak életét alig két évvel később, amikor az Apollo-13 fedélzetén robbanás történt, éppen hogy a holdkomp mentette meg. Ez tehát nem volt vicc. Ha az Apollo-8-cal ugyanaz történik, mint az Apollo-13-mal, Lovell két órán belül halott lett volna. De most, 1968 karácsonyán sietni kellett, nehogy a szovjetek előbb odaérjenek.)

Borman, Anders és Lovell december 21-én indult útnak, és három nappal később, szenteste napján 125 kilométerre közelítette meg a Holdat. Ekkor begyújtották rakétájuk hajtóművét, amely Hold körüli, elliptikus pályára helyezte az űrhajót. Négy perccel később lenn a Földön a tévénézők meghallották Lovell űrhajós hangját. A Hold, mondta, lényegében szürke. Nincsenek színek. Mintha gipszből lenne az egész. Vagy valamilyen szürke árnyalatú tengerparti homokból. - Röviddel ezután megszakadt a rádiókapcsolat az Apollo és a houstoni központ között, az űrhajó átjutott a Hold túloldalára, mely a Földről soha nem látható. Feszült 45 perc következett, amíg helyreállt a kapcsolat. És ez a dráma a Hold tízszeri megkerülése során mindmegannyiszor megismétlődött. Úgy két és fél órával később az asztronauták képeket kezdtek sugározni a Földre. A nézők mindent láttak, amit ők. Amikor kitört az öröm, már szenteste volt. Az űrhajósok beolvastak néhány sort a Teremtés könyvéből, majd megvacsoráztak. A műanyag zacskókba csomagolt étel állítólag éppolyan volt ízre, mint amilyen a kinézése.

Összesen húsz órát keringtek a Hold körül, majd megkezdték a visszatérést a Földre. Három nappal később, december 27-én csapódtak be a Csendes-óceán vizébe, alig öt kilométerre az előre meghatározott ponttól. A Yorktown anyahajó vette őket a fedélzetére. Úgy indultak el, hogy megeshet, soha nem térnek haza, de megérték, hogy nemzeti hősként ünnepelje őket az egész ország. Hét hónapra voltunk ekkor a nagy kalandtól, az Apollo-11 Holdra szállásától.

(Popleltár) '68-ban folyvást daloltunk. Legalábbis az a nemzedék, amelyet a sajátomnak tudhatok. És mi mindent! - mondom én a mai nyomorúságban. A Beatlestől a Hey Jude-ot, a Lady Madonnát és az Ob-la-di, ob-la-dát, Simon & Garfunkeltől a híres filmdalt Robinsonnéról meg a Scarborough fairt, a Stonestól a Jumpin' Jack Flasht, Manfred Manntől a Mighty Quinnt, a Bee Geesttől a Gotta get a message-et, Donovantól az Atlantist, Leonard Cohentól a Suzanne-t, Mary Hopkintól meg a szép napok emlékét, amely az orosz eredetiben nem tudott világsláger lenni, csak ekkor. Szép napok voltak, történelmiek, izgalmasak, lázítóak, mindenfélék. Tizenkét részes, hónapokra adagolt történetemnek itt vége.

Szőlőművelés Mao árnyékában