A különbség megmutatkozik a két község vezetésében is. Rakancán a nem cigány elöljárók kevéssé járnak utána a különböző pályázati lehetőségeknek, míg Alsószentmártonban az egymást követő - többnyire roma - polgármesterek az elmúlt időszakokban ambicionálták a képzések, átképzések közmunkaprogramokra fordítható pályázati pénzek megszerzését.

A közmunka pedig nagy kincs mindkét faluban, hiszen legalább átmenetileg megkönnyítik a családok életét, jóllehet a kirekesztődés ördögi köréből nem segítik a kikerülést. A legelesettebbeknek marad a leginkább gyűjtögetésből álló alkalmi, időszakos munka, ha van a környéken egyáltalán felvásárló. A napszámos munka már eggyel magasabb fok a társadalmi hierarchia grádicsán, ám itt is alapvető különbségek vannak abban, hogy ismerős vagy ismeretlen a munkaadó, illetve a munkaszervező. S ebben is meghatározó az eltérés a két térség lehetőségei között.

Alsószentmártonban kizárólag helybeli vagy környékbeli vállalkozók szervezik a bandákat a Villány környéki szőlőkbe, nekik meg kell őrizniük a hitelüket, hogy a következő évben is találjanak megfelelő embert. Rakancáról csak máshonnan érkező vállalkozók szervezik a munkásokat, akikkel nemegyszer előfordul, hogy a nap végén nem kapják meg kialkudott bérüket.

Rendszeres munkára - ez már esélyt ad a legalizálásra - Rakancán csak annak van reménye, aki rászánja magát a heti, havi ingázásra. Mert a multinacionális cégek megjelenésével megjelent a tömeges igény a képzetlen munkaerő iránt, állapítja meg az elemző. De még ez is nagyon kiszolgáltatott, kapcsolatok, tartalékok nélküli élet, messze a családtól. Ezért jellemzően azok a rakoncai fiatalok vállalják, akiknek még nincs családjuk. Alsószentmárton közelében viszont megtelepedett az Elcoteq, és ez alapjaiban megváltoztatta a község lakóinak túlélési stratégiáját: kikényszerítve a baráti hálózatokra épülő munkalehetőségek és a szociális segélyek feladását, meggyengítve a - többnyire inkább viszszahúzó - rokoni, baráti kapcsolatokat. Ugyanakkor ez a betanítotti lét is nagyon kiszolgáltatott, hiszen az itt szerzett készségek szűk körben, csak hasonló munkánál alkalmazhatók.

Elrugaszkodási pontot a segélyezetti létből a helyi fiataloknak a tanulás, a magasabb iskolai végzettség megszerzése adhat. Ennek a törekvésnek jelei Alszószentmártonban fellelhetők, Dél-Dunántúlon már évtizedes hagyományai vannak a hátrányos helyzetű gyerekek továbbtanulásának. Ennek köszönhetően a helyi közintézményekben - óvodában, iskolában - is foglalkoztathatók, ami nemcsak biztos, kiszámítható jövedelmet jelent számukra, hanem követhető mintát is ad a falubeli fiataloknak.

Az észak-magyarországi régióban a továbbtanulást segítő kezdeményezés sokkal ritkább, és főleg központi kezdeményezésre indult, így a Rakoncán élő fiataloknak csak véletlenszerűen és változó eredménnyel sikerül ilyen programba bekapcsolódniuk.

A szociológus meglátása szerint ha az inaktívként megbélyegzett, de minden munkaalkalmat megragadó szegényeket nem sikerül "becsatornázni" a regisztrált és járulékot fizetők táborába, az ő gyerekeik ezeket a munkákat már nem fogják elvállalni. Látva a szülök megaláztatásait és kudarcos kísérleteit - véli Virág Tünde -, a most felnövő nemzedék nem lesz hajlandó éhbérért hajnaltól késő estig robotolni, útépítések mellett konténerbe zsúfolva leélni életét, inkább a segélyeket és a rövid távon könynyebb megélhetést kínáló törvényszegő életmódot választják.