Akkor már két éve fúrták az alagutat a boldogság felé.

1950-ben, amikor elkezdték építeni, fél deci rum hetven fillér volt, az órabér meg felment akár másfél forintra is. Gyűlt is a munkaerő az ország minden vidékéről, a munkásszálló ingyenes, a nyomáspótlék kétszáz százalék volt, deklasszáltak, lelkesek és kényszerből idevezényeltek voltak vagy ötezren, Munkást szívtak, közösen olvasták a Szabad Népet, daloltak és káromkodtak, továbbá megtalálták a módját, hogy egy kicsit boldogok is legyenek.

A felszíni brigádban ugyanis, ahol rozsdától kellett megtisztítani a vasakat, negyven rossz életű nő is dolgozott, akiket a Százház utcai bordélyok lebontása után vezényeltek az építkezésre, hogy igazodjanak a szocialista erkölcshöz. A negyvenből csak harminckilenc kopácsolt folyamatosan, egy időnként eltűnt a nyomáskiegyenlítő keszonban. A mélyből a felszínre csak szakaszosan lehetett feljönni, a túlnyomás az erős legényeket is ágynak döntötte, volt ott egy vaságy, oda. A rozsda óránként nyolcvan fillért hozott a lányoknak, a betegkeszon vaságya negyedóra alatt tíz forintot.

Akkoriban asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség volt, azonban ez a jelszó nem hódította meg a lelkeket. Fogamzásgátló tabletta nem volt még akkoriban, az önfegyelem nem mindig működött. A városban elterjedt, hogy a túlnyomás elindítja az elmaradt vérzést, a nők kézről kézre adták az építkezés művezetőjének nevét, a problémamegoldó zsilip címét. Akkor történt baj, amikor egyikükből élettelen magzat csusszant ki, jöttek a mentősök, túlnyomásban kellett operálniuk, a keszonra néhány napig erősen vigyáztak, ez idő alatt negyven örömlány kalapálta a rozsdát, aztán egykettőre visszazökkent a vaságy a helyére.

Történt egy alkalommal, hogy az építkezés tizenkettes munkahelyén homokbetörés akadályozta a haladást, volt, aki negyvennyolc órát töltött odalent. Veszélyben volt a terv. Megjelentek a Belügyminisztérium szigorú bőrkabátosai, lestek minden mozdulatot, lapozták a műszaknaplót, a túlnyomásos keszonban ketten faggattak egyet, minden percről be kellett számolni, a homokbetörés nyilvánvalóan az ellenség műve volt. Három felelőst végül elvittek, a fő-építésvezetőt, a műszakvezetőt és a keszonmestert.

Innentől kezdve lőttek a lányok mellékkeresetének és a terhességmegszakítás föld alatti módjának.

Harminc évvel később, lomtalanításkor, rátaláltam egy könyvre. 1952-ben nyomtatták a Keresztül-kasul szép hazánkban című kötetet, féltett kincsként őrzök belőle egy példányt. Ebben látott napvilágot a Földalatti gyorsvasúton a Népstadionba című novella

A névadás akkoriban pártfeladat volt, a nép nem szólhatott bele holmi szavazásokkal. A Deák téri állomás Sztálin nevét viselte volna.

"A csarnok művészi kiképzése a nagy Sztálin és a szovjet hősök előtt hódol hálásan, hűséggel. Máris itt a legsűrűbb a forgalom, magyarázza Beszédes Gábor a fiának. A Sztálin tér és a Keleti pályaudvar között naponta háromszázezer ember utazik, a moszkvai metró nyomán a mi földalattink is valóságos önműködő csodavilág. Péter édesapja felé fordította a tekintetét. Milyen érzés, hogy te itt most szép kényelmesen utazol? Beszédes Gábor arcát mosoly derítette. Olyan érzés fiam, mint amikor a harcos két ütközet között kissé megpihen. Hazamegy, átöleli a családját s ebéd közben, amit anyu főzött, ezt mondja a fiának: jól jegyezd meg magadnak, hogy apád érted csatázik, azért indul ütközetről ütközetre a párt zászlaja alatt, hogy neked még szebb, még boldogabb legyen az életed."

A mű megjelenése után két évvel elfogyott a pénz, az építkezés félbemaradt, az írásmű alól kicsúszott a valóság. 1954 az álmok szétfoszlásának éve volt, februárban a metró torpant meg, augusztusban kikapott az Aranycsapat a döntőben.

Amikor ismét megszólaltak a kalapácsok, kilenc év rozsdáját kellett leverni. Új keszonmester vigyázott a munkarendre, a túlnyomásban többé nem történt említésre méltó.