Váratlan volt? Köznapi értelemben persze az. Az emberek általában nem szeretnek a közelgő, de még ismeretlen veszedelmekről fantáziálni. A történelmileg és filozófiailag érzékeny közgazdászok persze tudták, hogy az utolsó századok gazdaságában - nevezhetjük kapitalistának, piacinak, iparinak, modernnek vagy akár posztmodernnek - mindig jelen van a válság lehetősége, és bizonyos időnként be is következik. Aki nem akar ezzel kapcsolatban olyan elfelejtett szerzőt idézni, mint Marxot, az hivatkozhat a többiekre, Adam Smithtől Kondratyevig és tovább. (Vagy akár Józsefre, Jákob fiára, aki a hét kövér és hét sovány esztendővel először rajzolta fel a gazdaság ciklikus menetének képét.) A válság végeztével persze majd el fogják mondani - utólag könnyű -, hogy hol voltak láthatóak az előjelei, s meglesznek az idézetek is azoktól, akik megjósolták. Amíg azonban nem ront személyesen miránk a baj - addig nem törődnek az ilyen vészmadarakkal.

A politika és a nagyközönség, az államelnököktől a pénzügyminiszterekig, a bankároktól a vállalkozókig, az értelmiségiektől a városi és falusi közemberig nem számolt tehát vele. Nem is tehette volna, hiszen az a válságoknak alaptulajdonságuk, hogy kiszámíthatatlan a jelentkezésük időpontja. Természetük olyan, mint a tengeri szökőáré: a folyamat stochasztikus, csak valószínűség-számítással lehet megközelíteni.

Sokan vannak, akik ezt tudomásul sem akarják venni. Nem volt veszélyérzetük - mert nem is akarták, hogy legyen. Ha mégis jön krízis, és már úgy érzik, hullámai őket is elérhetik, akkor először is a felelősöket keresik (főleg a politikusok személyében). Értelmezhetetlen számukra, hogy olyan öntörvényű folyamatról van szó, amelyet nem lehet se kitűzni, se biztonságosan levezetni, se megakadályozni - legfeljebb mérsékelni és befolyásolni. Amely azonban ugyanakkor nemcsak rossz következményekkel jár, hanem a történelem eddigi tanulságai szerint az össztársadalmi megújuláshoz is vezethet. Feltételes módban kell mondani, mert nem visz automatikusan és kötelességszerűen oda. Megtörténhet, hogy diktatúrába vagy világháborúba torkoll.

Szükség van tehát arra, hogy tudatosan és racionálisan nézzünk szembe az egész folyamattal: a válságok okaival, ritmusával, menetével, hatásával. A modern embernek ki kell nőnie abból a gyermekkorból, amelyben naivitása még kiszolgáltatottabbá teszi. Ki kellett alakítani a válságtan, a "válságológia" tudományát, hogy a társadalom érettebben tudjon vele megküzdeni.

A válságokról annyit tudunk, hogy kötelezően jelentkeznek. Minden tíz évben van egy-vagy két válságos szakasz, de a legtöbb esetben hamar kilábalnak belőle. Némelyik kisebb, másik nagyobb. Minden 30-40 évben jelentkezik azonban egy generálkrízis, amely katasztrófákkal jár, és megfordítja a történelmet.

Miért van ez így? Mért vannak válságok a történelem menetében? Mert a természetben semmi, de semmi nem halad olyan egyenes vonalon előre, ahogyan azt a naiv (ál)racionalitás feltételezi. Az egyenes vonal az ember találmánya. Mert ma már tudjuk, hogy a fény útját is csak sinusgörbében tudjuk leírni, csakúgy, mint az atomok belső mozgását. Az élő természet belső algoritmusa is ilyen (és még sokkal bonyolultabb) hullámvonalakat jár be, a krízis és a megújulás ritmikusan változó útját. Így van ez az emberek összességét magában foglaló nagy társadalmi egységekben is. Ennek két megjelenési formája is van: a válság és a forradalom. Mindkettő a hullámgörbe szélső állapotában, mélypontján jön létre. A megszokott folyamatok egyszerre elakadnak, megállnak, öszszegabalyodnak, újak indulnak, és addig látens, alvó erők jönnek mozgásba. Mindezzel egyszerre addig elképzelhetetlen változások jönnek létre.

A forradalmat és a gazdasági válságot az különbözteti meg egymástól, hogy a teljes társadalmi tér más és más szférájából indulnak. A hagyományos forradalmak a társas kapcsolatok, a különböző társadalmi rétegek életvitelének szférájából (amely mögött ott állnak a társadalom önellátásának gazdasági viszonyai). A gazdasági válságok viszont a pénz, piac, áru, termelés, elosztás rendszeréből (amely ezer szállal hatja át a társas viszonyokat.) A társadalmi-politikai forradalmak kihatottak a gazdaságra. A gazdasági válságok következtében létrejött intézményes forradalmak kihatottak a társadalom szervezetére és életére.

1648 és 1968 között a társadalmi forradalmaké volt az elsőség. Mindig váratlanul jöttek (főleg a hatalom számára), mindig felforgatták a létező világot. Azután a felszínen rendszerint vesztettek (akár belülről, a forradalmi abszolutizmus elviselhetetlensége miatt, akár kívülről, mert leverték őket), de lényegében mégis győztek, mert utánuk más lett az élet. A társadalmi forradalmak szériája azonban - most úgy látszik - 1968-ban kimerült. A közben mind nagyobb hatásfokra növő gazdasági válságok léptek a helyükbe. Az ökonómiai krízisek ritmusa éppen fordítottja a szociális forradalmak menetének: mindig vereséggel kezdik és az átalakítás által másként helyreállított rend győzelmével végzik.

A gazdasági válságok azért kerültek így előtérbe, mert a technika rendkívül gyors fejlődése, mindenekelőtt az elektronikus "forradalom" megnövesztett egy addig látens ellentmondást az anyagi formában megjelenő áru, használati tárgy és a fizetőeszköz között. Utóbbi története a kagylóval kezdődik, a fémmel folytatódik, a papírral szemtelenedik el, és az elektronika virtuális pénzében tetőződik. A kétfajta rendszer, a tárgyáru és a pénzáru piaca csak részben fedi egymást, fokozódik a diszkrepancia. Így keletkezik az a buborék, amelyről neves közgazdászok és üzletemberek nyájas elnézéssel vagy páni félelemmel beszélnek. Soros György például legutóbbi budapesti interjújában lufinak nevezte. A lufinak valóban az a tulajdonsága, hogy ki szokott pukkanni.

Nézzük akkor a válságok-átalakulások ritmusát az utolsó száz év történelmében.

A XIX-XX. század fordulója tájának válságfolyamatai vezettek a monopolkapitalizmushoz, az első világháborúhoz, majd a monopol-"szocialista" forradalomhoz. (Utóbbiban a monopolizmus a valóság, a szocializmus az álom.)

Az 1929-1930-ban kezdődő világválság hozta el a fasizmust, majd a második világháborút, végül a jóléti államot és a jogállami demokráciát. Az állam az adózás megemelése útján magára vállalta a társadalom életminőségének, minden eddiginél magasabb életszínvonalának biztosítását (oktatás, egészség, öregség, közellátás, közlekedés, információ, közkultúra). Kialakult a társadalom + gazdaság + állam komplementer szimmetriája, (amelyben a társadalom és a gazdaság arányos, egymást segítő fejlődését a közvetítő állam biztosítja).

A jóléti rendszer 1970-es években kibontakozó válsága vezetett a "monetarista forradalomhoz". (Ha jól emlékszem, egy nyugat-európai repülőtéren láttam a hetvenes évek végén a többnyelvű kiírást: "Világ monetaristái, egyesüljetek!") A terhessé vált jóléti gazdaság helyébe a pénzpiac teljes "felszabadítását", a jóléti állam helyébe pedig a maga-magáról gondoskodó társadalmat tette. A társadalom és a gazdaság komplementaritásának és szimmetriájának igénye fennmaradt ugyan, de a közöttük való közvetítés biztosításához az állam nem bizonyult elég erősnek. A gazdasági válság ezért - már első pillanatától kezdve - a társadalom és az állam válsága is.

Most a lufi kipukkant, de hiba volna azt hinni, hogy ezzel vége: a pukkanás robbanássá válhat, és mély sebeket, betegségeket tárhat fel az össztársadalom (az állam, a civilitás, a kultúra) egész szervezetében. Kíváncsi volnék, hogy mit írnak majd ki a repülőtereken arról, kiknek kikkel kell a baj megoldása érdekében egymással egyesülni.

Annyit látunk, hogy a végső összefüggéseket tekintve csak a múlt század nagy vívmánya: a társadalom és a gazdaság komplementer szimmetriája útján léphetünk túl a válság által kiélezett ellentmondásokon. A komplementaritás természetesen ellentmondást is jelent, és az ellentmondás állandó leküzdését az egyensúly irányába. Komplementer a gazdasági és a társadalmi fejlődés összefüggése - a szimmetria biztosítása, a közvetítés és az egyensúlyozás az állam és - ha lehet - a civil társadalom feladata. A gazdaság motorjának gátlástalan érvényesülése a társadalmi rétegek leszakadását eredményezi, és ennek végül a gazdaság is kárát látja. Ugyanez következik be, ha a szervezett társadalom az állam útján túlságosan megszorítja a gazdaságot.

Most azonban ez a viszony vált kétségessé. Már készülődnek azok, akik a diktatúrát akarják, mindenesetre több diktatúrát a mostaninál. Van olyan is, nem is akárki, aki ezt már ki is mondta. Kínát és az arab országokat hozta fel példaként, ott nincs demokrácia, de meredeken megy fölfelé a gazdaság. Ez így azonban történelmi tévedés (vagy inkább hazugság), a történelem mást bizonyít. A diktatúra Európában is kimozdította a polgári fejlődés előtti szinten élő feudális vagy ázsiai tömegeket, de ez vezetett aztán a véres forradalmakhoz. A demokráciának nem az a legfőbb értelme, hogy mindenki részt vehessen a hatalomban, hanem hogy az egész közösség, az egész nép felelősen vegyen részt saját társadalmának és sorsának kialakításában. Hogy önnön tapasztalata alapján maga dönthesse el, melyik út vezet előre. Nem könnyű ezt az utat végigjárni, de ha mindig csak egy kisebbség dönt, az egész társadalom kerül veszélybe.

A problémát azonban az jelenti, hogy nincsen elegendő erő ott, ahol a szimmetriát meg kell teremteni. Az állam önmagában gyenge, mert az erős gazdaság mellett egy hozzá képest gyenge társadalom a partnere. Nemcsak erősebb civil társadalomra, hanem magasabb szintű, résztvevő, megegyezéses, felelősségvállaló demokráciára van szükség. Nálunk, Magyarországon a társadalom széles körű részvételére épülő újabb reformkorra, gazdasági, közigazgatási, társadalmi, kulturális téren egyaránt

Mindezt akkor is végig kell gondolnunk, ha az éppen soron következő eseményeket, és a rájuk válaszoló jó lépéseket nem látjuk előre. Már csak azért sem, mert még az elején tartunk. Az okokat, a történések dimenzióját azonban már elemezhetjük, és felsejlenek a további menetrend alapvető alternatívái is. Most fel kell készülni a lehetőségekre, hogy az adandó történések során előre vivő választ tudjunk adni. Ki-ki a maga, és együttesen az ország számára.