A másik 2007-ből való és olajvászon kép: Nemes Csaba úgy festette le a Németvölgyi út és Istenhegyi út keresztezését, hogy fehéren hagyta az eltávolítandó, de az ügyintézés inerciája okán mégis helyén maradt Turul-szobrot. A hiány helye címet adta a botrány tárgyának.

A két dátum egyetlen periódus - majdnem - kezdő és végpontja. A startot, 1989-et közösen ünnepeltük: a rendszer összeomlott. A Máltán meghúzott ravasz golyója íme bennünket is elért, a kollektív eufória nem ismert határokat. Az idén a Lehman Brothers bedőlése sem ismert határokat: összeomlani látszik valami, amit meggyőződéstől, érdektől, ízléstől függően ki-ki világrendnek, történelmi korszaknak, talán korstílusnak fog később majd nevezni.

Azért nem jellemző ez a két mű, mert az idei év legfigyelemreméltóbb magyar kortárs képzőművészeti kiállításán, a szombathelyi vállalkozó páros méltán elhíresült, és a budavári vendégszereplése alkalmával több száz tételt bemutató kollekciójában leginkább a köztes állapot látszik. A már és a még. A két politizáló pillér közé beszoruló majdnem boldog majdnem békeidő Az apolitikus Paradicsom. Annak minden örömével és keservével, humorával és pangásával.

Százados László nagyszerű kurátori munkát végzett. Ki hitte volna, hogy az annyit szidott vörös márvány falak között - munkásmozgalmi múzeumi örökség - pusztán a fény és árny, a sűrítés és ritkítás effektjeivel hangulatot tud teremteni! Az idő újabb cáfolatának alkalmából neki sikerült. A kiállítás címét egyébként Várnai Gyula installációja ihlette, de a poén kedvéért megidézhette volna éppen Petőfit is: míg állni látszék az idő, bár a szekér szaladt. Ugyanazt jelenti, legföljebb a szakma eltöprengene kicsit a szokatlanul érthető allegória fölött.

(További alapinformáció: a vállalkozók, Pajor Zsolt és Pados Gábor még az eredeti tőkefelhalmozás korában irodaszeráru-kereskedelemből szerezték pénzüket. Innen a vicces álindián cím, az Irokéz Gyűjtemény, megtetézve a rovásíráshoz hasonló, úgyszintén vicces logó tipográfiájával. Eleinte egy sponti művészeti formációból, az Újlak Csoport terméséből merítettek. Nem az értékre, inkább a célcsoport életformájából fakadó hitelességre hajtottak. Maguk is benne voltak a sűrűben, egy brancsban lazultak-zenéltek kreatív barátaikkal. 2001-es műcsarnoki tárlatuk zárta a hőskort, innentől okos szakemberek állították enyhén módosított növekedési pályára a gyűjtés irányát. Szoboszlai János, a fürge szellemű ACB Galéria tulajdonosaként, Andrási Gábor, a Műértő főszerkesztőjeként és Petrányi Zsolt, ma már a Műcsarnok igazgatójaként alighanem hasznos és új tanácsadók. Mindhárman tanulmányaikkal tisztelték meg a szépen és jól megszerkesztett katalógust.)

Húsz évről szól tehát ez a tárlat. Nem csak egy kollekció húszéves történetéről. Bár arról is. És nem is csak a negyvenévesekké váló egykori húszévesekről, akik kötelességszerűen váltották le az egykori negyvenéveseket, akik persze ugyanígy tettek kötelékben repülő elődeikkel. Noha arról is szól. Sőt, még a nálunk is megváltozó művészetfogyasztói szokások, az új ingerek és még újabb érzéki szenzációk fölsorolása is félrevinne. Pedig a világtrend leltára innen is remekül kipreparálható: általánossá vált a fotó és háttérbe szorult a festmény. Kevesebb a "kézimunka" és több az informatika. Töpörödik a magába zárt műtárgy és tágul a mozgó és zizegő, teret foglaló és illó állagú, gyorsan romló és hosszú magyarázatokra számító tételek sora. Egy gerezd globalizált magyar világ, kisebb, savanyúbb de mégis a miénk.

A lényeg nem is az, ami van, hanem ami nincs. Vagy amit titkol a művész. Vagy amit titkol ugyan, de saját fogyatékának föltárását azért a világért sem bízná másra. Maga vezeti a leleplezést, büszkeségből, iróniából, a szórakoztatási vágy kényszerétől űzve. Ha ez az intellektuális báj hiányozna a munkák többségéből, a látvány majdnem elviselhetetlen lenne. De ott van, s ezért a zöm roppant mulattató.

1. Az ego, illetve hiánya. Ravasz András komputerprintjének közepe sebességmérő órát mutat. Koncentrikus körökben sugárzó krómzöld és narancssárga mezők övezik, továbbá izzó csóvanyaláb és egy rövidülő betűkből formázott "relax" szókép dinamizálja a szerkezet dizájnját. Uglár Csaba játékgépeiből, a Vesztesek és szépekből kiszerelték a forgótárcsákat. Van helyettük UV-fényt sugárzó szoláriumcső, amelytől lebarnul, aki sokáig bámul bele. Az egyik olyan, mintha reklám lenne gigantposzteren - mint kedvcsináló rejtvényt ki is függesztették a Budavári Palota homlokzatára - a másik olyan, mintha kombinált nyerőautomata lenne egy adócsaló kozmetikában. S mindkettő olyan, mintha egy optimalizált fejlesztőprogram hozta volna őket létre, gyarló, tanulatlan kéz érintése nélkül.

A rendszerváltás utáni generáció, ha boldogulni akart, kompatibilis profivá kellett váljon. S ha profi lett, szakipari fortélyok mögé kellett rejtőznie. Úgy utálta az ezermesteri buherát, mint saját múltjának legszégyenletesebb priuszát. Ekkor tanulta meg igazán, amit a pop art egyik atyja, Richard Hamilton még az ötvenes években állított: "a szép népszerű, pillanatnyi, lecserélhető, olcsó szériában gyártható, fiatal, szellemes, csábító és nagy üzlet". A tranzitológia szabálya szerint pedig fölzárkózni jobb későn, mint soha. Hajrá, bele is húztak a magyar irokézek.

2. Az érzelem, illetve hiánya.. Előd Ágnes szilikongumiból otromba, ügyetlen piros szívet formázott. Arányai megegyeznek a vásári mézeskalácséval, felszíne viszont a házilag készített plasztikbomba rücskeire emlékeztet. S nem csak a rücskök: a tükör helyén egy visszaszámláló szerkezet villog, megtoldva az akciófilmekből ismerős négy különböző színű zsinórral. Mint tudjuk, aki valamelyiket átvágja, annak számolnia kell: vagy az életet, vagy a szívet hatástalanítja. Szabad a tipp, de ebből kijönni jól már úgy sem lehet. Szarka Péter komuterprintjén egy sötét garázsból tizenkét vidám fiatal tör előre. Hiszünk a halál előtti életben - hirdeti a műbe komponált felirat, s már-már osztoznánk is kollektív örömükben, ha az a tizenkét mosoly valóban ártatlan lenne. De a szájakból vámpírfogak villannak elő: meg fognak enni minket reggelire, a közös vihánc nyilván kerülendő!

A rendszerváltás utáni generáció nemcsak Moszkvában, de sehol sem hisz már a könnyeknek. A szívfacsaró lózungoknak és az álhumanista prédikációknak, az apák diszkreditált illemkódexének és a hipokrita élethazugságoknak. Elege lett a szívküldi bombákból és a jókedvűek vérszomjából. A Cicciolina miatt (is) elhíresült Jeff Koons szerint a közönség nem más, mint egyetlen izgő-mozgó hatalmas ready made. Ha megijed, hát magára vessen. Végtére a rémület: érzelem, ráadásul jó markáns.

3. A kulturális tradíció, illetve annak hiánya. A SZAF (Szájjal és Aggyal festő Művészek Világszövetsége, az irokézek külön frakciója) mozaikként értelmezett és apró keretekbe illesztett szövegfragmentumokból Kálváriát formázott. Minden stimmel és semmi sem: a Krisztus-test a szív pontjára illesztett kicsiny feszület rövidebb szárára került. A fej helyét egy privát fotó foglalja el. INRI helyett az ÍRNI szó magyarázná az ikon jelentését. A Bodó Sándor-Horváth Tibor duó (az irokézek másik ad hoc együttese) meg alumíniumra fotózott zsíros kenyerekből állított össze híresember-galériát. Dante babérkoszorúját újhagymaszárból tépkedte. Sartre sokdioptriás szemüvegét vöröshagyma-karikákból szeletelte. Mao ravasz mosolyát paprikakrémmel festette. A szent liturgiát és a sátánista szertartást csak néhány apróság választja el egymástól. A magasztost és az ehetőt csak az anyag különbözteti meg. A rendszerváltás után belépő generáció gyanakodva figyeli az elmúlt korok magaskultúráját. Ki is röhögi, meg is veti, legtöbbször szabadon szárnyaló fantáziájának korlátjaként éli meg. Tekintélyelvű társadalmak az efféle renitenciát bukással szokták büntetni. A kisközösség óvó szubkultúrája e bátorságot az akolmeleg boldogságával szokta jutalmazni. Az alkalmi bandákká összeállt csoportok pedig öntudatlanul is hiszik és vallják, amit a neodada pápájaként tisztelt John Cage mondott: "a művészet nem tárgy, amelyet egyetlen ember készít, hanem egy csoport által mozgásba hozott folyamat. A művészet szocializálódott".

Az Irokézek, így együtt a hirtelen jött szabadság magyar gyermekei. A félmúlt igazi hősei - ez a Galéria kiállításának legfőbb tanulsága. Terveiket a hatalom már, és a piac még nem keresztezte. Teljesítményüket egyelőre nem cenzúrázza az egyház - pedig egy kis blaszfémiáért nem mennek a szomszédba -, és nem minősíti a nemzetféltő jobboldal - pedig a flottul használt "internacionalista judeobolsevista transzavantgárd" nyelv erre bőven adhatna okot. A Szabadság lelkének virtuális szobra és a Turul-szobor valóságos emlékműve közé szorult létezésük, úgy látszik, van annyira infantilis, jópofa és veszélytelen, hogy béke kísérje működésüket. Isten adja, hogy a dolgok ennyiben maradjanak.