Ilyen, hideglelősen pikáns esetekre derül fény abban az önéletrajzban, amely tizenöt évig íródott (1950. Nimrud, Irak 1965. Wallingford), és csak alkotója halála után láthatott napvilágot.

Agatha Christie gyanút keltően harmonikusnak tetsző műve legalább annyira meghökkentheti olvasót/híveit, mint legremekebb krimijei. Miközben, sejtem, többeknek buzog a vérük. Úgy lehetnek ők, mint akik nyüzsgő-mondén metropolisba váltottak jegyet, ehelyett pöszmétebokrok, veteményes parcellák között bolyonganak hervatagon. Holott Dame Christie nem ámít: "Az örömteli eseményeket és félelmeket... élénken, a fájdalmat és a szomorúságot nagyon nehezen tudom felidézni"; "arra emlékeztem, amire emlékezni akartam". Így krónikásunk berzenkedett előhozakodni - egyebek közt - 1926-os, titokzatos eltűnésével, mely ügyben, a Scotland Yard fölkérésére, Sir Conan Doyle (is) nyomozónak szegődött. Ellenben aprólékos részletességgel regél boldog-békés, viktoriánus gyermekkoráról; bohókás szerepjátékairól; az összes, általa ismert, illetve majdan fölfogadott szobalányról, szakácsnőről, varrólányról, nevelőnőről, kiváltképp dadusról; tánc-, francia és énektanárairól. Továbbá a kipotyogott metszőfogú, pösze Margaretről, akinek oly' türelmesen hallgatta végig meséjét "bivonyof megméfgevett fütemnyekvől". Ám egy kezünkön megszámláljuk, hány híresség, ünnepelt nagyság nevét volt hajlandó pusztán leírni; kis színesekkel szolgálni esetében pedig módfelett alpári volna - II. Erzsébetnél tett látogatása kivételével.

Christie borzongva horgonyoz le a "valóság peremvidékén", miközben két kézzel kapaszkodik a hétköznapiságba. Fenséges szépséggel emeli rangra a közönséges "semmiségeket". Emellett rettentő (és roppant kudarcos) erőfeszítéseket tesz, hogy egyszerűnek, mi több, átlagosnak mutassa magát. Bizonygatja pénzkereső "mesteremberi" mivoltát; hogy eleinte a párnahuzathímzés és a drezdai vázaminta-másolás helyett írogatott; a 30-as években (ekkor legalább tízkötetes szerző, 1939-re nyolc ingatlan tulajdonosa) "háztartásbeli"-ként tünteti föl magát hivatalos űrlapokon. Első férjével tett, egyéves világ körüli útja kapcsán magyarázkodásba kezd: hároméves lányát azért hagyta dadájára és nagynénjére, mert anyja közölte: a feleségnek az ura mellett a helye.

Agatha Christie szenvedett saját különlegességétől, ijesztően-izgatóan ellentmondásos személyiségétől. Mary Westmacott álnéven hozakodott elő kudarcaival, vívott meg démonaival egy olyan melodrámában, amelyet hosszasan érlelt magában, s amellyel "tökéletesen elégedett" volt. A Távol telt tőled tavaszom legföljebb a szerző kutatóit, elszánt rajongóit, és némely pszichiátert képes feltüzelni.

Míg az Életem: egy "haladék-időben" lebegő asszony hibátlan ízléssel el- és megrendezett sorstörténete. Fájdalmasan emberi, fölkavaró, felszabadító, tapintatos, méltóságteljes; vigaszt nyújtó.

Elméláztam, mennyire álságos, hamiskás - mígnem rátaláltam egy mondatra; kissé szíven ütött. Anyja halála után, az 1926-os összeomlás évében Christie-t elhagyja a férje: "Archie nem tudta elviselni a szomorkodást, és más hangulatokat keresett". Fölhagytam az "igazságkereséssel".

Partvonal, 652 oldal, 3990 forint