Ha elfogadja a végeredményt, fölénye sokkal rendíthetetlenebb, mint az írói fölény. Márton László azonban nem hagyja békén. Elbeszéléseiben folyamatosan fölülírja az események, a kulisszák lehetséges változatait, rávilágít arra, hogy az emberi kapcsolatok legjellemzőbb jegyeiből, az elhallgatásokból és elfojtásokból egymásnak akár homlokegyenest ellentmondó következmények is adódhatnak. Írói önkénye éppen az, hogy fülön fog és beavat a százféleképp elmesélhető mesék születésébe, olykor benne is hagy a slamasztikában, ha semmire sem jut a történettel - pontosabban nem kerekedik történet abból, amiben ott toporgunk mindannyian, szerző, szereplők, beavatottak.

Írónk tehát beszélget az olvasóval. Mintha az egész eddigi pályafutás, a gazdag ismerettár, technikai tudás és mélyülő bölcsesség azt készítette volna elő, hogy a diskurzust ilyen magas szinten művelje. Hogy ilyen bensőséges közelségbe kerüljön olvasójához, virtuozitás és testvéries hang így ötvöződjön. A korábbi történelmi(es) díszletek helyén a panelkonyha és a Sport mozi is a részvét abszurd, időtlen tere, néhány napnyi múlt is elnyeléssel fenyegethet. Márton ugyan panoptikumot vonultat föl, amelyben keverednek a nevek, fölcserélhető gesztusok tartoznak fölcserélhető jellemekhez, és gyakran azonos grimaszok csúfoskodnak látszólag különböző emberek ábrázatán, ám erre a seregletre átható empátiával ügyel. Igazán igyekszik "a legjobbat kihozni" az övéiből, rakosgatja, próbálgatja a sorsukat így is, úgy is, láthatóan nem ő tehet róla, hogy a dolgok sehogy sem fordulnak jóra.

Áltatás nélküli, elfogulatlan pillantású, mégis gyöngéd figyelem jellemzi. Nem figurái fölött: köztük jár, maga is bukdácsol, bizonytalankodik, bevallja kétségeit. Fikciói rakoncátlankodnak, épp akkor mutatkoznak hitelesnek, amikor - kiderül utóbb - erre aligha szolgáltatnak okot. S ellenkezőleg, az író ott vált a leginkább önkritikus hangra, ahol úgy fest, elemében van. Mindeközben mégis megjegyezhető arcélű, felejthetetlen karakterű hősök születnek ebben a kötetben. Régies szóhasználattal: életre kelnek, pedig látjuk, hogy egy kéz vacakol velük. Ismerősünk lesz az asszony, aki férje szeretőjét keresi egy vidéki városban. Az apa, aki fia rendőrségi ügyében talpal, s viseli el a megaláztatásokat (a Rabosítás című írás szinte Kertész Imre egykori Jegyzőkönyvének bravúros párja). A diplomata, aki egy alig ismert férfi halála körüli teendőkben saját búcsúját, a halál misztériumát éli meg. És ott a megannyi hasonmás, akiket Márton mintha a kedvenc miliőjéből, a német középkorból emelt volna át a közelmúlt és napjaink színterére.

A hasonmás olyasfajta költői eszköz ebben a prózában, mint versben a rím. Hangsúlyoz valamit, felfokoz - de mindjárt le is fokoz, hiszen akármilyen mutatós, a mélyében az ismétlés kényszere munkál. Az a beismerés, hogy ha a dolgok kölcsönösen egymással jellemezhetők, akkor abban magyarázataink korlátozottságát kell látnunk. A szereprímeknek Márton elbeszéléseiben ugyanez a hivatásuk.

Az egyik hasonmás az író kamaszkori önarcképének vonásait viseli. A "kezdő írónak" fiatal tanára a hetvenes évek elején útmutatókkal szolgál, noha a maga élete is útmutatóra szorulna. Közös tanácstalanságuk több mint három évtized múltán a Márton-próza gyönyörű jelképe.

Jelenkor, 360 oldal, 2900 forint