Nagy siker, ha megajándékozzák egy ellenséggel, akit gyűlölhet, ahogy csak bír. Nemcsak a szeretet képességét lehet tornáztatni, hanem a gyűlöletét is. Gyújtsd meg a templomát, akkor utána kirámolhatod a szekrényét. Az öntudat akkor erős és pirospozsgás, ha győztél, ha magad alá gyűrted és netán megölted a másikat. Ha megölted, akkor nem tud felkelni, és bosszút állni. A végérvényes győzelem végérvényes megoldást, Endlösungot igényel.

Ma, hetven évvel később, az odavezető út az érdekes és ami utána van, az előzmény és a következmény. Az előzmény az ellenségként való definíció, amelyből ellenségként való determináció is lesz. Szómágia. Nyilatkozat. Tiszta önkény. A zsidó volt a veszélyesnek mondott másik, a hutu vagy a tuszi, akit meg lehet, sőt meg is kell ölni.

Tegnap láttam a televízióban egy fekete falut, fekete-afrikaiak irtottak ki szomszédos falvakat, a házban lakó civileket lelőtték, ott fekszenek a vertföld-padlón. A géppisztolyos ifjak közönnyel ácsorognak, láttak már ilyet, fiatalok, természetesnek találják a dolgokat. Nemcsak azért, mert tanulatlan fiatalok. Az érett korú szép afrikai írónők a legjobb családokból is így magyarázzák meg a gyilkolózást. Miért ölik a tuszik a hutukat? - kérdeztem. Megrándította a vállát: Mert hutuk, ennyi magyarázat neki elég volt. Ha a fiúnak mondták, hogy vágja le az apját, machetével megtette, nehogy őt vágják le.

A közöny, ez volt a háború alatt Németország és Európa lelki betegsége. A többi nép a zsidókkal szemben talán lustább volt, kevésbé elhatározott, mint a németek. Ez az abszolutizmus nemcsak a tömeggyilkosságban érvényesült, de a múlt feldolgozásában is. Egy kis átnevelő munkával lehet a baráti, jó szomszédból gyilkos szomszédot is csinálni: a másként való definíció az elvont ellenségképzés által. Félelmetes, hogy az ilyesmi milyen gyorsan megy. A közelmúlt balkáni háborúi is erre utalnak. A szomszéd és barát a szomszédnak és barátnak a nyakára tette a kést. És ha ledöfte, akkor előállt a hiány, az üresség, az, hogy nincs már ott. De vajon kit zavar ez? Bele tudtunk törődni társaink, kedveseink szüleink halálába, és még élünk. Szégyelljük magunkat ezért? A mi halálunkba is bele tudnak majd törődni. Az élet útján tovább visz a kölcsönös alázat egymás halála iránt.

Mire képes a művészet, ha szólni akar a forró vagy hideg vadságról? Mutassa a csapást és a lerogyást? Az emberi testet az apokaliptikus paták alatt? A kegyetlenség pozitivitását? A gyilkost és az áldozatot akcióban? Ez már megtörtént, most ne a hangos ordítson, hanem a csendes, talán éppen a néma szóljon hangosan és érthetően.

Az elpusztítottak legmaradandóbb nyoma a hiányuk. Hogy nélkülük a világ szegényebb. Kell a fényszövedék és kell a hangszövedék, az anyag a maga természetes gyarapodásában, fogyatkozásában és folytonosságában, hogy feltűnjön a belehasított hiány. A semmihez kell a valami, másképpen nem látszik, nem vevődik észre.

an Berlinben két remek műalkotás, mind a kettő a hiányt próbálja ábrázolni, és beleütközik saját médiumának a határaiba. A láthatóbb és feltűnőbb: a zsidó múzeum a benne található űrökkel, a semmi tornyaival, de a semmi építészeti eszközökkel nem megragadható. Az építészet - zárt tér létrehozása. Az építész által voidnak nevezett üres torony is fallal körülzárt tér. A semmi a valamihez való viszonyában észlelhető. A fal nyomatékosan valami. A másik térforma, negatív föld alatti szobor, egy üres könyvtárszoba könyv nélküli polcokkal az Opera mellett, ahhoz, hogy megláthassuk, meg kell közelítenünk, kékesfehér fénnyel jelentkezik a kövezet alól. A könyv az ember sűrítménye, külön lélek, a könyv és az ember itt egyre megy. A füstbe szálltak, a talajjal elkeveredők előtt a hiány felmutatásával tiszteleghetünk.

Hiányozni fogsz, mondjuk egymásnak búcsúzóul, és ez kinél igaz, kinél nem. Saját hiányunkat pedig nem egyszerű elképzelnünk. A kristályéjszaka idején ötéves voltam. A nácik akkor kinyilvánították, hogy nincs többé jogállam. Hogy a kereszténység alapja, az ótestamentum nem érvényes többé. A zsidó Jézus sincs többé, csak a vezér van, Hitler. Onnantól fogva a zsidó gyerekek halála elvégeztetett.

izenkétezres lélekszámú kisvárosomnak ezer zsidó lakosa volt, ma egy sincs. A gyerekek gázba, tűzbe, füstbe mentek. Mi négyen - unokatestvérek - egy nappal előbb eljöhettünk, továbbá két iker túlélte Mengele doktor kísérleteit. A zsinagóga az apám államosított házában működő vasüzlet raktára, gázpalackokkal. Szeretném, ha a művészetek háza és iskolája lenne belőle, időnkénti megemlékezéssel a zsidókról, akikre két éve egy márványtábla emlékeztet apám házának a homlokzatán. A háború utolsó évében Auschwitz és Birkenau malma már főként magyar zsidókat őrölt.

Amikor a berlini művészeti akadémia elnöke lettem, felhívtam Ligeti György Németországban élő magyar zsidó zeneszerzőt, korának egyik legkiválóbbját. Mondták, hogy nehéz elérni. Egy perc múlva visszahívott, és így kezdte a beszélgetést. Te, tudod, hol voltam én 1944-ben, október elején? Nem tudtam. A házatok mögött a zsinagógában, amely akkor lóistálló volt, talicskára hánytam a trágyát a lovak alól. Ligeti beszélt egy magyar tisztről, aki a templomba belépve, és látva, ami látható volt, elsírta magát: Ide jutottunk? Rajta kívül más nem sírt.

Nagyra értékelem számos német város teljesítményét, hogy az elégett zsinagógákat újjáépítették vagy legalább a helyüket emlékművel megjelölik. A soá nyomán a hiány, a lyuk, az üresség itt van Európában. Íme, művészettel is lehet rámutatni. Hallgassuk és tekintsük meg, hogyan, és mondjunk köszönetet a pályázat kiíróinak, a pályamunkák elbírálóinak, a díjazottaknak és a mű, a mai este minden résztvevőjének.

(Elhangzott Berlinben a Collegium Hungaricum rendezvényén 2008. november 9-én, a kristályéjszaka 70. évfordulóján.)