Radó Antal harmincfilléres könyvfolyamában, amelyben ez volt a 620. kötet, egymást váltva jelent meg G. B. Shaw és Moliere drámája, Schiller és Ady versfüzére, Nietzsche aforizmái és Marxtól a Kommunista kiáltvány.

Arról nem is beszélve, hogy A világbéke mindnél aktuálisabb mondandót hordozott: túl a második hágai békekonferencián, nagy reményekkel várva a harmadikat, Kemény Ferenc joggal hihette, hogy érvekben gazdag, logikus összefoglalója áttöri végre a közöny falát. Különösképp, hogy esze ágában sem volt hagymázos utópiákkal traktálni olvasóit - sokkal inkább támaszkodott a józan értelemre. Mint írta, a békemozgalom nem más, mint "az intellektuális kultúrának, a modern humanizmusnak az az áramlata, amely megfelel az emberiség azon mind sürgősebben jelentkező vágyódásának, hogy politikai, gazdasági és társadalmi téren az erőszak alkalmazása kiküszöböltessék és a nemzetek egymással karöltve, együtt érezve, szóval szolidárisan járjanak el".

A szerző leszámolt a békebarátokat érintő megannyi váddal: leszögezte, hogy nem antimilitaristák, nem kozmopoliták és nem is internacionalisták, de "azért a szomszédos, a más nemzetbélit nem tekintik hitványnak és ellenségnek, hanem kész munkatársnak és szövetségesnek az emberiség nagy közös czéljainak elérésére".

Kemény Ferenc összefoglalóját olvasva az ember megismerhette a békemozgalom történetét, s megtudhatta, hogy a Magyar Békeegyesület 1888-ban alakult meg brit ösztönzésre, hét évre rá az Otthon Írók és Újságírók Köre Dohány utcai helyiségében pedig a Magyar Szent Korona Országainak Békeegyesülete is létrejött. A szónokok sorában nagy sikert aratott Jókai Mór, majd a résztvevők meghallgathatták "Suttner Berta bárónő" - azaz Bertha von Suttner, a Le a fegyverekkel! című regény szerzője, az 1905. évi Nobel-békedíjas - előadását is. A szerző ugyanakkor azt sem rejtette véka alá, hogy bár a magyar békeirodalom is sok értékes szöveget számlál, Arany János 1850-ben írott költeménye, a Gondolatok a békekongresszusról egy cseppet sem kedvezett törekvéseiknek.

A békemozgalom eszközeit felsorolva Kemény elsősorban a nemzetközi választott bíróságok szerepét és sikeres működését igyekezett kidomborítani, még akkor is, ha az 1906-os második hágai békekonferencián Németország ellenállása megbuktatta az eljárásuk kötelezővé tételére irányuló szándékot. Mint írta, jövőjük mégis biztosítottnak látszik, hiszen "ez a mozgalom a nemzetközi viszonylatok haladásához, a demokratikus intézmények fejlődéséhez, a társadalmi formák gazdasági átalakulásához, az erkölcsök finomodásához, századunk szelleméhez és még számos más tényezőhöz kapcsolódik, melyek a népek életében nem tekinthetők múló jelenségnek".

Különös jelentőséget adhatott mindennek az a tény, hogy a XX. század első évtizedén túl a "fegyveres béke" minden korábbinál több pénzt emésztett fel - habár Kemény Ferenc adatai szerint a fegyverkezésre fordított összeget önbevallásaiban minden állam kisebbíteni igyekezett. Éppen ezért tekintett nagy bizakodással a szerző a felvilágosítás olyan fontos intézményeire, mint a Nobel- és a Carnegie-féle békealapítványok, illetve a sajtó. A Nemzetközi Sajtószövetség 1900-ban éppen magyar kezdeményezésre, gróf Apponyi Albert elképzelése nyomán jött létre, s mint A világbékében olvasható, "ugyanabban az évben meg is alakult a magyar és a szerb béke-sajtószövetség".

Számba vette a békemozgalom megannyi intézményét. A békeegyesületek mellett az 1843-tól rendszeres békekongresszusokat - 1896-ban, a millennium évében épp Budapest adott otthont ennek a nemzetközi találkozónak -, az 1891-ben létrehozott berni nemzetközi békeirodát, illetve az I. Albert herceg által alapított monacói békeintézetet. 1888-tól működött a nemzeti parlamentek törekvéseit egyesíteni és erősíteni hivatott Interparlamentáris Unió, 1899. május 18-án pedig hosszas előkészítés után megnyitották az első hágai békekonferenciát.

Nos, ennek emlékére rendelte el gróf Apponyi Albert, hogy május 18., olasz példát követve, a magyar iskolákban is a béke ünnepe legyen. Kemény Ferenc azonban sietett felhívni a figyelmet: "ezzel nem a szünnapok és a tantárgyak számát akarják a békebarátok könnyelműen szaporítani; a békenap ne legyen vakáció, a béketanítás ne legyen külön tantárgy! Ők beérik azzal, hogy évenként egy órát szenteljenek lelkiismeretesen erre a czélra, ha egyébként az egész tanítást, főleg pedig a történelem tanítását egy békés, engesztelő, szóval igazán kulturális és humánus szellem hatja át."

Aligha történhetett azonban így, mert 1910-ben gróf Zichy János kultuszminiszter arra kényszerült, hogy újabb rendelettel erősítse meg a békenap megtartására vonatkozó utasítást. Indokolása szerint "számos iskola vezetősége a körrendelet helytelen magyarázata alapján a békenap megünneplésének szükségességét a czélszerűség szempontjából ítélte meg és ennek alapján sok esetben egyszerűen mellőzte". Pedig volt ezzel ellentétes meglátás is, habár a jelek szerint kisebbségben. Épp a szerző idézi a műve végén öszszegyűjtött aforizmák sorában egy a Mária Teréziától Victor Hugóig ívelő szerzőlistától kissé elütő forrás, bizonyos K. F.-né (tán a szerző hitvese?) megjegyzését: "A fák és madarak napja után a békenapnak kellett következnie, mely az igazi embernap".

K. F.-nét egyébként éles szemű jósnak is tarthatjuk annak alapján, hogy a majd 1938-ban megjelenő Magyar Tanítók Lexikona a békenapra 5, az 1906-ban ugyancsak Apponyi által elrendelt madarak és fák napjára 72 sort fog szánni. Addig azonban még jó néhány dolognak kell történnie. Először is, 1914. június 21-én meghal Bertha von Suttner. Két hónappal később pedig kitör az első világháború, hogy négy éve minden történésével ellentmondjon A világbéke azon tételének, miszerint a XX. században "a háborúk tartama és gyakorisága csökken".

Kemény Ferenc ötvenegy éves volt műve megjelenésekor. Világlátott ember, pedagógiai szakíró, főreáliskolai tanár. Sokan így ismerték, míg mások a békemozgalom fáradhatatlan hivatalnokaként, megint mások pedig az olimpiai eszme élharcosaként, a Magyar Olimpiai Bizottság első elnökeként tekintettek rá. 1920-ban visszavonult a tanári pályától, akkortól teljes egészében a tudománynak szentelte energiáit: 1930-ban például A békemozgalom pedagógiai jelentősége és a békenap címmel jelentetett meg tanulmányt.

1944. november 21-én, nyolcvannégy éves korában halt meg. Feleségével együtt menekült az öngyilkosságba a tomboló nyilasterror elől.