Talán le akarja másolni, ahogy valaha Esterházy Péter másolta le Ottlik Géza Iskola a határon című remekművét, amikor egyetlen nagyalakú rajzlapra rótta rá, sorról sorra, a kiolvashatatlanságig az egész regényt? Szó sincs róla! Az elbeszélés hősétől mi sem áll távolabb, mint az eredeti mű lélektelen vagy az eredeti lelkétől átlelkesült lemásolása, mechanikus vagy rituális megismétlése. "Bámulatos becsvágya az volt - olvassuk Borghes elbeszélésében -, hogy olyan lapokat alkosson, amelyek - szóról szóra és sorról sorra - egybevágnak a Miguel de Cervanteséivel."

Na de miként lehetséges ez? Hogyan lehetne két tökéletesen azonos szövegű Don Quijote egész más mű? Ha Pierre Ménard Don Quijotéja szó szerint megegyezik a Cervantesével, akkor hogyan lehetne ez az ő műve, és nem mechanikus másolat vagy égbe kiáltó plágium? Hogyan lehetne a szöveg azonos, a két mű pedig mégis teljesen más? A válasz ezekre az okvetetlenkedő kérdésekre a Don Quijotéjén dolgozó Ménard szájából így hangzik: "Két sarkalatos törvény irányítja magányos játékomat. Az első megengedi, hogy formai és lélektani jellegű változatokkal kísérletezzem, a másik arra kényszerít, hogy feláldozzam ezeket az ťeredetiŤ szövegnek, s megdönthetetlen érvekkel igazoljam megsemmisítésüket." Vagyis szóról szóra, mondatról mondatra haladva, szívós elmemunkával addig törli saját jobbnál jobb változatait, míg vadonatúj szövegként elő nem bukkan mögülük a legjobb szövegváltozat - az eredeti. Az így keletkezett mű - mint most már látjuk - a tudatosság és a leleményesség mesterműve, egy hosszú éveken át tartó, szívós és szenvedélyes elmemunka tündökletes teljesítménye, amely sok tekintetben az eredeti fölött áll, noha szó szerint megegyezik vele.

Ha igaz, hogy az irodalmi klasszikusok jószerével olvashatatlanná avultak, hogy könyvmoly filoszok szűk körén kívül a kutya sem olvassa őket, akkor alighanem ez lenne az egyetlen megengedhető technikája a klasszikusok felfrissítésének, életre keltésének, a kötelező olvasmányok börtönéből való kiszabadításának. Eddig illene elmenni abban a szövegjátékban, amely új életet - ha nem is feltétlenül üzleti életet! - lehel a klasszikus szövegekbe (nem mintha az új szövegekben sokkal több élet volna azok számára, akiknek egy szöveg már attól élettelen, hogy nem kép, és olvasni, nem pedig csak nézni kell). Természetesen nem lehet és nem is kell megtiltani, hogy valaki átlépjen az illendőség határán és ennél is tovább is elmenjen a klasszikus művek újraélesztésében, hogy a klasszikus művet átírva, lerövidítve, szecskává aprítva könnyen rágható és emészthető gyorsételként tálalja föl az irodalmi mekdolnaldszban. Lelke rajta!

Önmagában tehát semmi kifogásom az ellen, hogy Nógrádi Gergely mint "újramesélő" a múlt héten a Klasszikusok újramesélve sorozatban három állítólag ma már olvashatatlan klasszikus magyar regény - mindegyik kötelező iskolai olvasmány - "újramesélésére" vállalkozik. Hadd meséljen, akinek kedve van hozzá, még ha olyasmit mesél is újra, amit eredetileg senki sem mesélt, hiszen a szóban forgó regények (A kőszívű ember fiai, az Egri csillagok és az Arany ember) nem úgy születtek, hogy Jókai és Gárdonyi lejegyezték őket, mint amikor folkloristák jegyeznek le szájról szájra szálló meséket vagy mondákat, hanem úgy, hogy megírták őket, hogy tehát e regények írásművek, önmagukkal azonos, bonthatatlan műegészek, amelyeknek autorizált szövegük, szerzőjük és címük van. Mindhárom regény írva vagyon, nem pedig mesélve, mint az orális kultúrákban, ahol ugyanazokat a történeteket mesélik cifrázva-bodorítva az egymást követő nemzedékek vagy a közösség egymás mellett élő mesemondói.

Egy regény jelentőségét, értelmét, értékét, savát-borsát, lényegét mindenesetre nem a témája vagy a fabulája adja. Mondjuk, az Anna Karenina című olvashatatlan (vagy az Anna Karenina még olvasható?) Tolsztoj-regény nem azonos a fabulájával. Az Anna Karenina fabulája egyetlen mondatban összefoglalható. Amikor a regény egyik kritikusa - úgymond - pár mondatban összefoglalta az Anna Karenina "mondanivalóját", Tolsztoj szarkasztikusan megjegyezte: "Ha szavakba öntöttem volna mindazt, amit a regénnyel ki akartam fejezni, nos, akkor szó szerint azt a regényt kellett volna megírnom, amelyet megírtam, elejétől az utolsó szóig." A művészi forma nem parafrazeálható. A fabula elmesélhető más szavakkal, rövidebben is. A regény azonban műalkotás és nem mese, márpedig a műalkotás nem mesélhető el újra. Ez a szépirodalom alfája és ómegája. Aki ezt nem érti, aki azt hiszi, hogy egy regény azonos a fabulájával, a fabula pedig minden további nélkül leválasztható azokról a szavakról, amelyekből a regény áll, az úgy akarja az olvasóbarát klasszikus műveket felhasználóbaráttá tenni, hogy kő kövön nem marad belőlük.

De ezért még nem emelnék kifogást ezeknek a közérthetőnél is közérthetőbb nyelven, részben kifejezetten az ifjúságnak, sőt gyerekeknek szánt, nemzetpedagógiai céllal megírt, magyar regényeknek (pontosabban fabuláiknak) az "újramesélése" ellen, hisz magam is tudom, hogy korunk a klasszikusokat csak táncritmusban viseli el, és egy szöveg csak akkor válik közérthetővé, amikor átmegy képbe. A megértésnek már maga az igen nagy akadálya, hogy a könyv szövegét olvasni kell, ellentétben például az úgynevezett "hangoskönyvvel", amelyből egyszerűen a fülünkbe csorog a könyv, vagy a képregénynyel, amely mindössze néhány buboréknyit hagy meg abból a sok-sok elviselhetetlen szövegből. (Nem véletlen, hogy a szóban forgó regények folytatásosképregény-változatát már az 1960-as években elkészítették: a néhai Fülesben és a néhai Népszava hátoldalán jelentek meg.)

A képregények készítői azonban soha nem felejtették el a cím alatt feltüntetni saját nevüket és azt, hogy a képregényt Jókai és Gárdonyi művei nyomán vagy azokat átdolgozva készítették. Persze bennük még föl sem merülhetett, hogy a nemzeti tanterv által kötelezővé tett művek iránt adminisztratív úton támasztott keresletet kihasználva "jól olvasható" képregényeikkel az "olvashatatlan" klaszszikusok versenytársaiként lépjenek a piacra. A Klasszikusok újramesélve sorozat eddig megjelent mindhárom darabjában ugyanis Nógrádi Gergely neve csak a kolofonban szerepel, igaz, itt kétszer is, egyszer a kiadványokban olvasható "szöveg jogtulajdonosaként", majd valamivel lejjebb az eredeti művek "újramesélőjeként" feltüntetve. A borítón és a címoldalon is az eredeti szerző és az eredeti műcím van feltüntetve: semmi utalás az átdolgozásra és az átdolgozást végző személyére, egyszóval arra, hogy ez - nem az. Éppen ellenkezőleg: a kiadás azt sugallja, hogy ez - az, ami a vásárló nyilvánvalóan üzleti célú megtévesztése. Az "olyan, mint az eredeti, csak kicsit más" üzletstratégiailag lehet kifizetődő, amúgy azonban csak azt jelenti, hogy ez az áru hamisítvány.

A címoldal alján feltüntetett "Petepite" - az egyetlen utalás arra, hogy ebben a mesében egy kicsit másképpen van minden - kétségkívül sokféleképpen értelmezhető. Lehet a kiadó neve, és a kiadás módjára is utalhat. Magam hajlok rá, hogy a kiadványsorozat sajátos műfajaként értelmezzem: tehát az Egri csillagok mint petepite, a Kőszívű ember fiai mint petepite stb. De akárhogy legyen is, semmiképp nem világlik ki belőle, hogy a három kiadvány szerzője egyáltalán nem Jókai és Gárdonyi, a szöveg pedig egyáltalán nem az ő regényeik szövege (még csak nem is azok zanzásított változata!), hanem Nógrádi Gergely újramesélői munkásságának része. Az sem derül ki a kiadványokból, hogy nem regényeket olvashat itt a kötelező olvasmányok igájába hajtott magyar ifjúság, hanem "petepitéket", pontosabban petepitének feldolgozott klasszikusokat, egyfajta "crossover"-t, ami - semmi kétségem - minden bizonnyal meg fogja szerettetni az olvasóval a petepitét, a klasszikusokat azonban aligha! Az a mesebeli remény, derekas fogadkozás és szépséges ígéret, hogy legalább ebben a formában - mennyei ízű petepiteként - válnak végre hozzáférhetővé a klasszikus magyar regények mindenki számára, aki előtt mindmostanáig maguk az eredeti művek, a végtelen és elavult szövegfolyam állta el idáig a megismerés, az épülés és élvezet útját, hogy majd így kap kedvet az olvashatatlan klasszikusok (és persze az olvashatatlan kortársak, egyáltalán: az egész olvashatatlan magyar irodalom!) elolvasásához az őket olvasni vonakodó ifjúság, nos, ez nyilvánvalóan csak a szükséges irodalmi önlegitimáció és a nélkülözhetetlen piaci marketing része.