Eric John Ernest Hobsbawm 1917-ben született az egyiptomi Alexandriában. Apja brit, anyja osztrák állampolgár volt, mindketten zsidók. 1920-tól Bécsben éltek, nehéz körülmények között. Az apa 1929-ben, az anya 1931-ben hunyt el. Az árván maradt fiút és húgát berlini rokonok vették magukhoz, akik Hitler hatalomra jutása után Londonba emigráltak. Hobsbawm 1935-ben ösztöndíjat nyer Cambridge-be, ahol 1936-tól folytatja tanulmányait. Ugyancsak 1936-tól tagja - egy fél évszázadon át - Nagy-Britannia Kommunista Pártjának. Ez nagymértékben hátráltatja karrierjét. Csupán 1970-ben nyeri el a professzori címet, 1976-ban a Brit Akadémia tagságát, s 1979-ben kap tanszékvezetői megbízatást. Pedig közben a nemzetközi tudományos közvélemény elismerését kiváltó, sok nyelvre lefordított műveket ír a XIX. század történetéről. 1959-ben lát napvilágot a Primitív lázadók, 1962-ben A forradalmak kora, 1789-1848 című alapvető munkája. Ezt követte 1975-ben A tőke kora, majd 1987-ben A birodalmak kora. Kiemelkedő jelentőségű a késői művek közül a "rövid huszadik század" történetét tárgyaló A szélsőségek kora című, 1994-ben megjelent könyve, de megemlítendő, hogy a dzsessztörténetírás mestere is. Miként a mindennapok történetéé is. Véleménye szerint a XX. század második felének egyik legfontosabb jelensége a farmernadrág. Ironikusan jegyzi meg: mivel sosem szerette volna eljátszani a legöregebb tizenéves szerepét, ő maga sosem hordott farmert.

Hobsbawmnak a Mozgalmas évek című, Egy huszadik századi életút alcímű munkája mostani megjelentetése a L' Harmattan Kiadó és az Eszmélet Alapítvány érdeme. Amint a szerző írja, az volt a célja, hogy mintegy a Szélsőségek kora párhuzamos könyvét alkossa meg. Abban a huszadik századot a tudós módszereivel elemezte, ebben egy olyan emberi életutat követhet az olvasó, amely semelyik másik korban nem lett volna lehetséges. Ezért aztán a Mozgalmas évek korántsem szokványos életrajz. S ezért van, hogy a majd 500 oldalas műben annak a kérdésnek a megválaszolása foglalja el a legtöbb helyet, miért tartott ki a szerző számtalan kritikai fenntartása ellenére fél évszázadig a kommunista párt mellett.

Hobsbawm három tényezőt emel ki, amely a haladó értelmiséget a kommunista mozgalom felé orientálta az 1930-as években. 1.: Tudták, hogy a háború feltartóztathatatlanul közeledik. 2.: A fő ellenség a fasizmus volt, ezzel azonban senki - így a brit kormány - sem akart komolyan számolni. 3.: Hittek benne, hogy tudják, milyen lesz a háború utáni új világ. (Természetesen tévedtek - állapítja meg.) Tele voltak messianizmussal. Hobsbawm sajátságos példán bizonyítja, hogy nincs alapja annak az antikommunista vélekedésnek, amely szerint "alapvető rokonság fedezhető fel a szélsőséges jobb- és baloldal között", hogy mindkettő a szélsőségre hajlamos személyiségeket vonzza. A példa magyar: Radó Sándoré, vagyis a mesterkém Dóráé. A történész 1960-ban találkozott Budapesten Radóval, aki kényelmes üzletember benyomását keltette benne. A térképész felidézte, hogy ifjúkorukban Rákosi Mátyás gyakran kérdezte tőle: "Sándor, hát miért nem akarsz te hivatásos forradalmár lenni?" Azután így folytatta: "Nos, nézze meg őt, aztán meg engem. Jó dolog volt az, hogy van rendes foglalkozásom, és soha nem is adtam fel." A brit konklúziója: "A kommunista pártokat nem a romantikára hajlamosaknak találták ki."

Hobsbawm persze történésznek és embernek is nagyobb formátumú annál, hogy a vakhit áldozata legyen. A sztálinizmus bűnei, a koncepciós perek, a lágerek a Szovjetunióban és a többi országban természetesen önvizsgálatra és a kommunizmussal kapcsolatos korábbi feltétlen kötődésének revíziójára késztetik. Ám a másik oldalt sem nézi kritikátlanul. "Paradox módon az, ami mindennél jobban segített sokaknak a régi hit megőrzésében, az a Nyugatnak a hidegháborúban játszott globális, antikommunista keresztes háborúja volt" - állapítja meg. S hogy ez nem csupán az olyan szélsőséges formáiban volt roppant taszító, mint az amerikai mccarthyzmus, azt a későbbi békeharcos, Bertrand Russel példája mutatta. Az 1950-ben irodalmi Nobel-díjat kapott filozófus Hirosima és Nagaszaki bombázása után arra a következtetésre jutott, hogy az USA nukleáris monopóliuma nem tart soká, ezért megelőző atomcsapást kell mérnie Moszkvára. "Russel is vallotta a nyugati hidegháborús csoportok körében oly népszerű jelszót: A halott vörös a jó vörös."

Persze 1956 sok változást hozott. "Az októberi forradalom megteremtette a világméretű kommunista mozgalmat, a XX. kongresszus pedig felszámolta" - összegez Hobsbawm. Ám bármekkora volt a hatása például a magyar forradalom leverésének, a baloldali politikának továbbra is megvoltak az ösztönzői - elsősorban a gyarmati felszabadító küzdelmek.

Az 1980-as évekre Nagy-Britanniában a thatcherizmus nyomta rá a bélyegét. Ezt így jellemzi: "A választói demokráciában lehetséges legellenőrizetlenebb és legközpontosítottabb hatalommal a kezében a kormányzat nekifogott, hogy Nagy-Britanniában szétromboljon mindent, ami útjában állt a korlátozatlan profitmaximalizáló magánvállalkozások és a nemzeti magabiztosság szörnyű kombinációjának, más szóval a mohóság és a sovinizmus egyvelegének." Hogy ezt a nem baloldali értelmiség is milyen ellenszenvvel nézte, jól mutatja, hogy az Oxfordi Egyetem nem volt hajlandó díszdoktori címet adományozni a Vasladynek.

Hobsbawm mindeközben egyre kritikusabb a Szovjetunió-beli fejleményekkel kapcsolatban. Azok hatására megszűnt kommunistának lenni. Ám megmaradt marxistának. Ezt sem bocsátották meg neki. A világsikert arató A szélsőségek korát Franciaországban nem adták ki. A huszadik századon, életének történetén végignézve Hobsbawm se nem optimista, se nem peszszimista. Megállapítja, hogy 1930 és 1960 között olyan elhanyagolható volt a "kapitalizmus" szó vonzereje, mint ma a "kommunizmusé". Hozzáteszi: "Nem lep meg, hogy ismét olyan generációban találom magam, amely gyanakvóan szemléli a kapitalizmust, bár már nem hisz abban az alternatívában sem, amelyet annak gondoltunk... Mégse tegyük le a fegyvert, bármennyire nyugtalanító időket is élünk. A társadalmi igazságtalanságot továbbra is el kell ítélni, és felszámolásáért harcolni kell. A világ nem lesz jobb magától."

Öreg történész