Olvasókönyv VII.

Az ablakomon esők cseperésznek,

És szaporodik ligetben a rőzse.

Eljön megint záporzó gesztenyéknek

S emlékezéseknek szigorú ősze:

Hogy járhattam Jásznaja Poljanában

Ilyenkor rég. A törzsbeforrt harangot

Is láttam, amely Tolsztojunk korában

A muzsiknépségnek ünnepre kongott.

De fura volt, hogy kis szobákba menten

Eltévedtem. Törpényi bárteremben

Hogy férhettek el, kik már odafönn:

A rosztováék? Lombot ett a rozsda

A nyírligetről, míg arcom lemosta

Az eső, mint egy bűnbánatnyi könny.

*

Hullt nyírfalombban (mint irodalomban),

átbotorkálva háborún és békén

(mit átéltem itt) - tudnom kell a végén,

Hogy levtolsztojnak igazsága hol van!

A sorok között? Vagy gondoljak másra?

Egy mozira. Ott az utolsó sorban?!

(Krisztus föltámadt? Föltámadt valóban!)

Ez volt a csók. S utolsó kézfogása.

Hrisztosz voszkresz. Vooisztyinno voszkresz.

Belülről látom: herceg s muzsik sírva

Ölelkezik. (Húsvétra néha csak!)

Harangnémaság. Sok nyírfakereszt.

De nem támad föl Anna Karenyina.

Sem ő. A sínek párhuzamosak.

Veress Miklós (1942)

József Attila-díjas, legutóbbi kötete Éjszaka gyűrött atlaszon címmel 2004-ben jelent meg a Kortársnál.