Nyilván ezért választotta az apai ágat. Mivel az elmúlt pár ezer évet apajogú társadalmakban töltöttük, ez a leszármazási vonal sok mindent elárul. Mindenekelőtt a névadás, névválasztás és -változtatás, azaz a származás elbeszélésének önkényességét. Márpedig éppen ez a regény egyik legfőbb paradoxona: bemutatja, hogy a látszólag egyenes vonalú genealógia valójában kaotikus események sorozata, amelynek egy-egy pontján az egyéni érdek visszamenőleg kitalál valami jól hangzó, de igazolhatatlan eredetmondát. Például a Kácsor, Káchor, Kachor (végsoron pedig Katar) vonal egy történelmi pillanatban jogot formált a zalai Kacorlak jussára, természetesen érvényesíthetetlenül, hiszen ebben a történetben az örök vesztesek játszanak főszerepet. S bár Kacorlak nem lesz az övék, végső soron ők a nyertesek: hiszen ők a monoton egyhangúsággal érkező öldöklések túlélői. Mint mindannyian, akik itt élünk. És ez azért lehetséges, mert mindegy, hogy milyen múltat hazudunk magunknak, barbárok vagyunk: a szó eredeti jelentésében idegenek, önmagunk számára is, hiszen mindig összekeveredünk azzal a másikkal, akit le akarunk igázni, vagy aki minket akar kiirtani. Az egyenes vonalú leszármazás azt jelenti, hogy elődeink kelták, rómaiak, germánok, avarok, hunok, bizánci görögök, magyarok, zsidók, románok, szerbek és így tovább. Vagyis senki sem idegen.

Mivel még a legironikusabban elbeszélt családtörténet is utólagos konstrukció, ebben a könyvben is végigvonul egy önértelmező szál: a paraszt és katona ősök között ciklikusan feltűnnek szakácsok és regösök-újságírók. Az utóbbiak a magyar história költésére érzik magukat hivatottnak, de nem boldogulnak a feladattal, így a magyar történelmet végül az egyik szakács ős tálalja fel József császár asztalára étkekből kisütött csatajelenetek formájában. Kácsor alulnézetből végiggondolt történelme, mint a példa is mutatja, groteszk. A vérzivatarok monotóniáját könnyed derűvel adja elő, amivel arra az identitásképzés szempontjából nem mellékes körülményre hívja fel a figyelmet, hogy a történelem által folyamatosan letarolt tömegek személyes tragédiái nem tudnak személyes tragédiákként megjelenni.

Kácsor Zsolt látható tudatossággal helyezte első regényét a kortárs próza egyik hangsúlyos áramlatába. A Barbarust műfajilag az utóbbi évtizedekben Bodor Ádámtól Dragomán Györgyig reneszánszát élő novellaregény, tematikailag az Esterházy Péter, Vámos Miklós és mások nyomán oly népszerű aparegény, illetve a Váncsa Istvántól Bächer Ivánon át Cserna-Szabó Andrásig bő kedvvel művelt, kulináris irodalom vonulatához kapcsolta. A félkontinensnyi területen lepergő kétezer év pedig remek alkalmat kínál stílusparódiákra. Mivel identitásregényt olvasunk, ez a nagy azonosulni vágyás nem zavaró, sőt Kácsor akarva-akaratlan egy füst alatt írói genealógiáját is megalkotja. Megnyerő hajlékonysága persze nem veszélytelen, de most még sarkon fordulhatott a regény végén. Legközelebb ezt már nem teheti meg.

Athenaeum, 266 oldal, 2790 forint