Az igazi meglepetés akkor érte a kutatókat, amikor egy évtized múlva újra felkeresték - akkor már kamasz - kísérleti alanyaikat: megnézni, vajon mi lett belőlük. A vizsgálatok azt mutatták: akik kevésbé engedtek a pillanat csábításának, azok fiatalként önállóbbak, kiegyensúlyozottabb személyiségűek lettek. Akik viszont gyermekként nem tudtak parancsolni vágyaiknak, azokból depresszióval küszködő - nagy álmokat dédelgető, de semmit meg nem valósító - fiatal lett. Az életutakat tovább követve pedig világossá vált, hogy a csábításoknak való ellenállás meghökkentően pontosan előre jelzi a társadalmi siker jelzőit: a magas egyetemi felvételi pontszámot, a nagy jövedelmet, a jó egészségi állapotot, sőt a boldog házasságot.

Az elmúlt évtizedekben a kísérlet színtere kiszélesedett, az ezredforduló fiatal nemzedéke akaratán kívül egy globális "gumicukor-kísérlet" alanyává vált. A jóléti állam és a tehetős szülők személyében megtestesülő kollektív "óvó néni" elképzelhetetlen gazdagságban kínálja eléjük a vágy tárgyait, s közben azt kérdezi: mit választasz, az azonnali élvezetet vagy a későbbi boldogságot? A mindenkori tizenévesek döntéseit évezredeken keresztül alapvetőn a családban "letöltött" életprogram határozta meg. A késztetések és parancsok formájában a fiatalok fejébe "ültetett" program sokáig kizárólag kényszerű kötelességek, elháríthatatlan feladatok és megmásíthatatlan viselkedési kódok hosszú listáját tartalmazta. Egészen a XX. századig a többség számára a megélhetés kényszerei "felülírták" a vágyakat. Ám a múlt század '50-es éveitől - a példátlan ütemben gazdagodó társadalmakban - a fiatal nemzedék vágyai esélyt kaptak. Közben azonban a programozó szerepét a szülőktől a kortárs csoport vette át. Így azután azt, hogy tanul-e vagy szórakozik, sportol-e vagy diszkóba jár, teát iszik-e vagy vodkát, csapatba verődve múlatja az időt, vagy a házi feladatát írja meg, tudománnyal vagy ezoterikus sületlenséggel "tömi" az agyát, Shakespeare-t olvas vagy pornófilmet néz, nem a szülők óhaja, nem is az iskola igényei, hanem a kortársi közösség mintái szabják meg.

A fiatalok egyre nagyobb része kapcsolódik ugyan be a felsőfokú oktatásba, ám többségük az intézményt a "szórakoztató iparágnak" tekinti. Ambícióik a karrierről a buli felé tolódtak el, a házi feladatok helyett a feltartóztathatatlanul terjedő "binge-drinking" - egy ültében öt konyak - tölti ki a szabadidejüket. A szülők kötelességszerűen gyakorolt felelősségvállalása mind kevésbé követésre méltó. A fiatalok zavartalanul akarják élvezni az életet. Még kevesebb korlátot, még szabadabb mozgási teret, még több spontaneitást szeretnének, főként pedig megszerezni, elérni, kipróbálni és elfogyasztani, amit mások, és még egy kicsivel többet. A '68-as "forradalom" jelszava - "légy realista, akard a lehetetlent" - a magánélet szférájába vonult, ám ott éppúgy kivihetetlennek bizonyul.

A XX. század utolsó harmadában felcseperedő fiatalokat kortárs csoportjuk inkább fogyasztásorientált, élvezetkereső, felelősségelhárító, a fegyelmet elutasító életmodell követésére programozza. A szülői tekintély mindinkább pusztán a tizenévesek egyre költségesebb életmódjának finanszírozási képességére alapozódik. A család nem bajlódik a csemetéik iskolai és életvitelbeli viselkedésének előírásával és betartatásával. Ennek a ténynek ijesztő vetülete a fiatalok világában - az iskolában és a hétköznapokban - terjedő erőszak. A következmény: a XX. század végén a fejlett társadalmakon belül egyre szélesülő szakadék nyílik a karrier lépcsőin gyorsan felfelé lépkedő, teljesítményorientált és egészségtudatos "sikerkeresők", illetve a munkaerőpiacról kiszoruló, passzív fogyasztásorientált, egészségtelen, sokszor önpusztító életmódot követő "kudarckerülők" között. Még a csökkenő gyermekszám és a stabil párkapcsolatok kialakítására való képtelenség mögött is jórészt a pillanat szülte vágyak csábításának való ellenállásra való képtelenség, vagyis a ma kényelmének a holnaputáni boldogság elé helyezése áll.

A globalizáció pedig nem elrejti, inkább felerősíti ezt a jelenséget. Növekvő különbség alakult ki a feltörekvő és a fejlett világ fiataljainak motivációja és tanulási eredményei között. Az utóbbiban fokozatosan csökken a tanulás és a tudományok népszerűsége. A diákok elfordulnak az unalmasnak, nehéznek tekintett tantárgyaktól, és a könnyebben elsajátíthatónak és élvezetesebbnek tekintett pszichológiát vagy médiatanulmányokat választják. Erre utal, más oldalról, az a felmérés, amely szerint azokban az országokban (Kína, Dél-Korea), ahol a diákok szoronganak a matekeredmények miatt (mert nem mindegy nekik az eredmény), ott a teljesítmények magasabbak, mint ahol (a legtöbb nyugati társadalomban) a diákok közömbösek az elért eredmény iránt. A fejlett világ diákjait egyre kevésbé érdekli az iskolai teljesítmény. Ők a korosztályi csoport - legkevésbé az iskolai teljesítményre "kihegyezett" - elvárásainak akarnak megfelelni.

A XX. század elején a szegénység alapvetően társadalmi kategória volt. Az egyén életesélyeit osztályhelyzete és lakóhelye határozta meg. Ha a felmenők "prolik" vagy "parasztok" voltak, hiába a tehetség, zárva volt a felemelkedés útja. Joggal volt gyűlöletes a "rendszer", amely közvetlen és közvetett bilincsekkel akadályozta az előrejutást. A XX. század végén a szegénységnek ezek a társadalmi meghatározói elhalványultak, és a karrieresély inkább életprogramfüggő. A programozásban pedig - bár mindenki az iskolára mutogat - a család szerepe ma meghatározóbb, mint régen. Az ugyanis, hogy egy mai fiatal milyen eredményt ér el a PISA-felmérésen, milyen az egészségi állapota, talál-e és milyen munkát magának, mennyit keres, és összeütközésbe kerül-e a törvénnyel, ez alapjában véve a szülőkön múlik. Megfelelő életprogram birtokában - a szülők szegénysége ellenére - meghökkentően hamar fel lehet jutni a hierarchia tetejére. Ám ha rossz programot "tölt le" a család, az eleve kudarcra és sikertelenségre kárhoztatja a fiatalt. Hiába a gazdagság, meglepően gyorsan le is lehet csúszni. A XX. század második felének életpálya-elemzései azt mutatják, hogy a fejlett országokban a kiemelkedésnek és a lecsúszásnak csupán az egyedi példái utalnak a véletlen szerencsére (lottónyeremény) vagy szerencsétlenségre (tőzsdekrach). A globálissá szélesült társadalmi átrendeződés mintája a "letöltött" életprogramot követi.

Az "életprogram" homályosnak tűnő koncepciója helyett a társadalom figyelme inkább a mérhető ismeretekre és tulajdonságokra összpontosít. Hány pontot értél el a teszten? - vizsgálja az oktató. Hányas jegyet szereztél? - kérdezi a szülő. Hányas a diploma? - tudakolják a felvételi interjún. Így a kiválasztás tévedhetetlenül "kiszúrja" azokat, akiket - egy szakértő megfogalmazása szerint - "a tánciskolán mindenki felkérne, de figyelmen kívül hagyja azokat, akikre egy hajótörés alkalmával számítani lehet". Mintha a társadalom vakká vált volna az évszázadokon keresztül döntő jelentőségűnek tekintett emberi tulajdonságra - a jellemre. A különös azonban az, hogy a jellem - a céltudatosságnak, a felelősségvállalásnak és a csábításoknak való ellenállásnak valamiféle vegyüléke - bár megfoghatatlannak tűnik, a legjobb előrejelzője az egyén jövőbeli viselkedésének. A kutatások szerint az összpontosítási képesség jobban befolyásolja a felnőttkori jövedelmet, mint akár a matematikaeredmények. A magas szintű belső "meghatározottság" - annak tudata, hogy a jövőmet magam alakítom - nagyobb hatást gyakorol a jövedelemre, mint az olvasási készség. A gyermekkorban a családban átadott viselkedésprogram által formált önuralom - amely a "gumicukortesztben" is megmutatkozott - pedig kulcsszerepet játszik abban, hogy az egyén magas életminőségben és boldogságban éli-e meg öregkori évtizedeit.

Ám a jellem nem születik, hanem "készül". "Műhelye" a család, megmunkálói a szülők. A XXI. században a fejlett világban újratermelődő egyenlőtlenség meghatározó oka a családok "jellemfejlesztési" képessége közötti különbség. "A siker receptje" című, a XX. század gazdasági sikertörténeteit feldolgozó könyvem írása közben tudatosodott bennem, hogy az elmúlt évszázad gazdaságtörténetét alapvetően formáló hőseim - H. Fordtól és L. Straussztól kezdve R. Krocon és S. Waltonon keresztül A. Grove-ig, Bill Gatesig és S. Jobsig - inkább szegény, legfeljebb középosztálybeli családból származtak. Ami közös volt bennük, az a kitartás, a nyitottság, a versenyszellem, a tanulóképesség, az eltökéltség, a felelősség- és kockázatvállalás. A gazdagság viszont - mivel arra tanít, ingyen a tied minden, amiért mások megdolgoznak - inkább hátrány.

A XXI. században felcseperedő gyermekek, a világ egyre növekvő részén, folyamatos "gumicukortesztben" vesznek részt, amelynek kérdései: a házi feladattal foglalkozol, vagy focizni mész, az érettségire készülsz, vagy diszkóba jársz, nyelvet tanulsz, vagy csavarogsz, vizsgára készülsz, vagy buliban lógsz, munkát és gyereket vállalsz, vagy a haverokkal sörözöl. "Íme, a világ minden java - mondja az ťÉLET óvó néniŤ -, amit csak szemed-szád kíván. Mit választasz: hisztizve kikövetelni a kellemességeket a jelenben, vagy lemondva az azonnali kielégülésről, vállalod a kitartást, a fegyelmet, az alkotást és a gyereket, cserébe a jövőbeli boldogságért?" A kísérletek egyértelműen mutatják: ha a fiataloknak nem kell megküzdeni a sikerért, ha minden rögtön az övék lehet, ha nincsenek korlátok és kötelességek - ez a kudarc életprogramja. Az a szülő, aki - akár mivel gazdag, és megengedheti magának, akár mivel szegény, de erején felül megad mindent, amit tőle megtagadott a sors - elvárások nélkül nyújtja mindazt, amit ő és sokak a világon ma is csak lemondások árán kaphatott meg, maga "programozza félre" gyermekeit. Ekkor azonban boldogtalanságukért nem a társadalom, kudarcaikért nem az iskola, sikertelenségükért nem a mindenkori kormány a felelős. Ezért jórészt a szülő - a kudarcra vezető életprogram "letöltője" - a hibás.