Clint Eastwoodot még arról is tilos megkérdezni, hogy mindezt miért. Talán azért, mert kiderülne, hogy ebből semmi nem igaz. Clint Eastwood ugyanis akkora mosollyal ül le beszélgetni új rendezéséről (a cannes-i filmfesztiválon bemutatott s hamarosan a magyar mozikban is látható Changeling), amekkorára csak egy demokratából republikánussá keresztelkedett amerikai ikon képes az egyetlen alelnöki tévévita másnapjának reggelén.

- Minek tulajdonítsam ezt a széles mosolyt, mikor a felmérések szerint Joe Biden, delaware-i szenátor magasan lekörözte az ön jelöltjét, Sarah Palin alaszkai kormányzót?

- Annak, hogy a vita nézettsége kiverte a biztosítékot, ugyanis tegnap este csillag született. Tetszik, nem tetszik, Sarah Palin sztár. Az egész világ attól hangos, hogy milyen vonzó személyiség. Friss, üde, valódi fuvallat egy olyan arénában, ahol az összes patkolt politikus összevissza pipiskedik, hogy levegye a lábáról a nagyérdeműt. De mint kiderült, Sarah Palint sem kell félteni. Csacsiság tehát élcelődni, hogy mit keres itt ez az isten háta mögötti egykori polgármester, mert ha valaki, én aztán tudom, hogy a polgármesterek élete sehol nem kánaáni. Mióta alelnökjelölt lett, az egész sajtó azzal csipkedi, hogy elefánt a porcelánboltban. Csak azt felejtik el, mi munka van abban, hogy idáig jutott, akár alelnök lesz belőle, akár nem. Joe Bidennek könynyű, öreg róka a politikában, úgy tekeri az ujja köré a médiát, ahogy akarja, és a kisujjából kirázza az információkat. Más kérdés, hogy Biden bizony nemegyszer tévedett. De jó vita volt, élveztem. Biden dörzsölten, okosan vette a kanyarokat. Annak idején, mikor a carmeli polgármesternővel kellett megbirkóznom, hogy kiüssem a nyeregből, a kampányszakértőim azt tanácsolták, viselkedjek a lehető legszolidabban és semmiféle személyeskedésbe ne menjek bele. Nyilván Biden is hasonló tanácsokat kapott, ezért nem csúszott bele olyasmibe, ami visszaütött volna, pedig manapság akkora sárdobálás folyik, hogy tátva marad a szám. Máig emlékszem, mikor gyerekkoromban a rádióban hallgattam Rooseveltet, aki egy rossz szót sem mondott Wendell Willie-re, de Dewey se sértegette Trumant. Ez akkoriban nem volt divat. Ezzel szemben ma az a sikk, hogy ujjal mutogatnak egymásra. Fene tudja, miért. Szerintem azért félnek Palintól, mert a szó jó értelmében földhözragadt és kivételesen karizmatikus nő, aki nem veszi be a szokásos maszlagot, hanem kedvesen kikacsint az amerikaiakra és odafordul az ellenfeléhez, hogy már ne haragudjon, uram, de hol él maga?! Igaz, nem olyan jártas a politikában, mint Biden meg McCain, de jóval több tapasztalata van, mint Obamának. A költségvetéshez és a bérelszámoláshoz mindenesetre sokkal többet konyit, mint ő.

- Márpedig a mai Amerikában a pénzgazdálkodás legalább annyira égető kérdés, mint a mindent átható korrupció és politikai manipuláció, amivel az ön új filmje, a húszas években játszódó Changeling is foglalkozik. Vagy túl messze mentem ezzel a párhuzammal?

- A világgazdasági válság kellős közepén születtem, kisgyerekként néztem végig, min mennek át a szüleim. Folyamatosan költözködtünk, mert sehol nem akadt munka. Mégis, a mai közmorál még csak köszönő viszonyban sincs az akkorival. Akkoriban az emberek nem pénzért meg ennivalóért kuncsorogtak, hanem munkáért: "Felaprítanám a fát, ha kapok egy szendvicset!" Bizony, az volt a mélypont. Ehhez képest most az egész sajtó azt tülköli, hogy ekkora gazdasági katyvaszban még soha nem volt az ország. Csak azt felejtik el, hogy ma mennyivel kipárnázottabb a biztonsági háló. Mára mindenkivel elszaladt a ló. A republikánusok pénzügyi felelősségről papoltak, közben két kézzel szórták a pénzt. Na jó, és hol voltak a többiek? A korrupció bedöntötte a Wall Streetet. És mi, amerikaiak mit csináltunk? Költöttünk, mint a részeg matróz! Hitelbe. Annak idején azt se tudtuk, hogy a hitelkártyát eszik-e vagy isszák. Ha benzin kellett a kocsiba, és csak három dollár volt a zsebemben, annyiért tankoltam. Mindenki addig nyújtózkodott, ameddig a takarója ért. Ezt verték belénk. De hol van már az én időm?! Manapság azt mondják az okosok, hogy a szuperévek után mindig recesszió jön. Csak azt felejtik el, hogy közben egész Amerika megkergült a fogyasztói láztól: "Nesze neked egy kacsalábon forgó palota ingyenes beugróval!" Régen legalább fölmerült az emberekben a gyanú: na de mekkora a haszna annak, aki adja?! Ahhoz képest, amekkora slamasztikában vagyunk, még mindig futnak ezek a reklámok a tévében. Nemzedékek szopták be. Csoda, hogy a fiataloknak fogalmuk sincs, hogy kell gazdálkodni? Ahogy a közmondás szól: aki nem figyel oda a történelemre, arra ítéli magát, hogy megismételje. Ebbe könnyedén belecsúszhatunk. Remélem, nem lesz olyan kemény, mint '29-ben, de azért kellően felráz bennünket, hogy más értékek mentén új alapokra kell helyeznünk az életünket.

- Könnyű mondani. De hogy nézne ki a gyakorlatban?

- Oda kéne visszakanyarodnunk, hogy bárcsak akadna a jelöltek között legalább egy jóravaló libertariánus! Egy olyan, szellemileg felkészült, csillogó fizimiskájú személyiség, aki képes eladni azt az eszmét, hogy a társadalom elég nagykorú, csak rá kell bízni az emberekre, hogyan akarnak élni, és nincs szükség se ekkora állami gyámkodásra, se ennyi állami kötőfékre. Sajnos, úgy látszik, ekkora földindulás kellett hozzá, hogy rádöbbenjünk. Nagyon nagy kár, hogy ennyire elvesztegettük az időt. De évekig, talán évtizedekig süket fülekre találtunk volna, mert képtelenség pénzügyi felelősségről papolni annak, akinek a másik oldalon mindent ingyen tolnak a feneke alá. Azóta gennyesedik ez a kór, mióta jóléti állam lettünk. Persze a jóléti államnak is megvannak a maga előnyei, kivéve azt az apróságot, hogy mint kiderült, azért itt sem fonták kolbászból a kerítést. Ebben a vonatkozásban a gazdaság és a politika egy kaptafára megy. Az nyeri meg a választást, aki többet, jobbat és szebben ígér. Az, akinek jobban bedőlnek az emberek. Legalább abba belegondolnánk, hogy Krisztus koporsóját se őrizték ingyen! Jönnénk már végre rá, hogy bölcsebb, ha mindenki felelősen csinálja a maga dolgát. Mindenki jobban járna. De sajnos, a világ nem így működik. És már a nyakunkba lihegnek a fiatalok, akiket mi neveltünk rá, hogy mi minden jár nekik. Ingyen. Mint az Oscar-díj-osztás után az a bizonyos telepakolt ajándékszatyor.

- Hét gyereke van, a legkisebb lánya fiatalabb, mint az unokái. Most rájuk is célzott?

- Messze jobb apa vagyok, mint annak idején, amikor azt hittem, hogy a karrieremmel megfogtam az isten lábát, és az istennek se akartam elengedni, közben szépen lecsúsztam a gyereknevelésről. Ma már nincs az a forgatás, amiért kihagynám a kislányom kosármeccsét, pedig tudom, hogy a többi apuka összemosolyog a hátam mögött, hogy még ők is bőven az unokáim lehetnének. De rá se rántok. Mert sokkal fontosabb, hogy legalább vénségemre megadatott egy kislányom, akinek remélem, okosabban nyesegetem a jövőjét.

New York, 2008. október

"Azóta gennyesedik ez a kór, mióta jóléti állam lettünk"