Bár lehetne egy kicsit nagyobb ez a csend. Két kerttel odébb füvet nyír valaki, a kitartóan berregő, ósdi gép zaja zavaró. Hiába: az elmúlt napok esőitől erősebben sarjad a fű és főleg a parlagfű: nyírni kell! Amúgy meg úgyis olvasni szeretnék kényelmes hintaágyamban, s engem a monoton hangok sosem zavartak az olvasásban.

Sokkal kellemetlenebb a déli szomszédom teraszán bömbölő rádió. A hatvanöt éves asszony diszkó- és rap-számok gépies ütemére tépkedi a gyomokat. Szólnom kéne neki, de nem teszem. Négy éve meghalt a férje, azóta, ha kijön a kertbe, cipeli magával a rádiót. Zavarja a csend. Nála terápiás célokat szolgál a bömbölő zene. Tűrnöm kell. Mellesleg a rádiót lassacskán el is nyomják a szemközti porta hangjai. Ott szüretelnek, s a család hat férfitagja délelőtt tízre gondosan lerészegedett.

- Julcsa, ha bejössz a trafóházba - üvölti egyikük az obszcén katonanótát.

A többiek harsányan nevetnek. Ezen felbuzdulva a dalnok újabb idézhetetlen nótába fog. Aztán tizenegyre a szüretelők elfáradnak, lepihennek. Nem berreg már a fűnyíró, a szomszédasszonynak meg vendége érkezett, így lezárta a rádióját.

Csend van végre. Ha leszámítjuk északi szomszédaimat, a fiatal házaspárt, akik hintaágyamtól tíz méterre rajongó szavakkal becézik másfél éves kisfiúkat: - Tyutyurú-putyurú, édes kis egyetlenem. Kije vagy anyának? Mindene, élete értelme. Bizony, te vagy az én Tyutyurú-putyurúm.

Tyutyurú-putyuró elalszik, s rá való tekintettel északi szomszédaim lábujjhegyen járkálnak. Feleslegesen teszik, mert crossmotorosok veszik birtokba hepehupás utcánkat. Nem hittem volna, hogy visszakívánom még a reggeli fűnyírót, de ez van. Északi szomszédom mást kíván:

- Forduljatok föl!

Öt perc múlva fog az átok. Mentő- és rendőrsziréna felesel egymással. Tyutyurú-putyurú felriad.

- Tyutyurú-putyurú, ne sírjál, te vagy anyának élete virága.

Tyutyurú-putyurú elhallgat, erőre ébrednek viszont a szüretelők.

- Ha én nékem sok pénzem lesz, felülök a lepedőre - üvöltik kórusban.

Déli szomszédasszonyom vendége elment, s mivel idegesíti őt a részeg dalárda, bekapcsolja azt a rohadt rádiót, és terápiás céllal teljes hangerőre kapcsolja a készüléket. Az élő és a gépzene felzaklatja a környező kertek kutyáit, ezért szünet nélkül ugatnak, dörmögnek, vonyítanak és nyifognak ezek a dögök.

- Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat! - harsogják a szüretelők.

Motoros sárkányrepülő kezd körözni felettünk.

- Nehogy elátkozd! - kérleli északi szomszédasszonyom a férjét. - Még csak az kell, hogy ez is ideessen!

Délután öt óra, és még nem olvastam el fél oldalt. Jobb lett volna otthon maradnom. Végül is hétvégén nincs a városban ekkora zaj. Igaz, a kert csodás levegője sok mindenért kárpótol.

Negyed hatig. Akkor a bográcsgulyásra vágyó szüretelők tüzet raknak. Vagy inkább füstöt. Az esőktől átnedvesedett fa sehogy se kap lángra, s a nyugat felől

feltámadó szél felém nyomja a füstöt. A kertet kékes-szürke felhő önti el. A füst már olyan sűrű, hogy kinyújtott kezem ujjait se látom. Két kerttel odébb is tűz lobban - ezt nyugdíjas pedagógusbarátom rakja. Megértem őt: ez a kerti tüzek szezonja. El kell égetni mindent, ami felesleges. A haver például gumiabroncsot éget. Az égő abroncs bűze telibe talál. Jobb, ha átballagok hozzá, nála nyilván nincs bűz. Beköszönök a cimborához, ő leültet a verandáján. Itt nincs bűz, hisz az ő füstje az én kertemet veszi célba. A tanárember borral kínál. Ettől féltem. Neki van a legkutyaütőbb bora a városban. Koccintunk. Az első kortytól megrázkódom. Hősiesen iszok. Ő elégedetten rám néz, s csak ennyit mond:

- Jó itt.

- Az - bólintok.

Megfordul a szél, s a szüretelők füstje ellep minket. Felénk nyomul a gumiszag is. Ülünk és iszunk.

- Julcsa, ha bejössz a generátorházba - harsogják a szüretelők.

- Jó itt - sóhajt vendéglátóm.

- Az - mondom meggyőződéssel.