Feneketlen viszony
Ebben a problémakörben eddigi életem során rendszerint borúlátó voltam, kivéve talán 1990 júniusát, amikor engem is magával ragadott azoknak az időknek a hevülete, s rövid időre magam is hittem az ugyancsak világűrnyi méretű demokráciában. Ekkor adtam át a Cseh és a Szlovák Szövetségi Köztársaság kinevezett nagyköveteként a Václav Havel által aláírt megbízólevelemet Göncz Árpádnak.
Sajnos, miután szlovák és magyar politikusok közelébe kerültem, gyorsan kigyógyultam a bizakodásomból, pedig régi barátommal, az akkori magyar államfővel nem a diplomácia nyelvén, hanem szívből beszélgettünk közös dolgainkról. Mindketten a lehető legőszintébben - és nem csak az intellektuális tapasztalatainkkal felvértezve - voltunk érdekeltek abban, hogy Csehszlovákia, de különösen a Szlovákia és Magyarország közötti kapcsolatok végre természetes mederbe jussanak. Olyanba, amelyet valóban barátinak lehetne minősíteni. Csak hát a magyar elnök és a szlovák nagykövet barátságát sajnos nem lehetett kellőképpen átültetni a két szomszédos ország és nemzet kapcsolataiba, holott mindketten igyekeztünk minél többet tenni e nemes ügy érdekében.
Két és fél év múltán, amikor a kettéváló Csehszlovákia utolsó budapesti nagyköveteként távoztam, ismét keserűen szemléltem a szlovák-magyar viszonyt, amely a kezdeti eufória után a fagypontra süllyedt. Elsősorban a politikai rontópálok miatt, akik gyakran a megbékélés atyjainak, sőt kimondottan a béketeremtők pózában tetszelegtek és tetszelegnek (ami nem új, hiszen a politika történetében ismert figura az ilyen). Vladimír Meciarnak, az akkori szlovák miniszterelnöknek tizenhat évvel ezelőtt például úgy rémlett, hogy a magyar hadsereg a közös határ mentén támadásra sorakozott fel. Ám nagykövetségünknek a tényleges helyzet felderítésére kiküldött katonai attaséja a hosszú közös határ mentén csupán unatkozó határőrökkel találkozott.
A komplexusokkal teli politikusok egyszeriben állami méretekben akarták érvényesíteni ósdi nézeteiket, sztereotípiáikat és traumáikat, amelyekkel addig leginkább a hegyoldalainkban és a falvainkban darvadoztak. A kis diktátorok keresve sem találnak jobb helyzetet, mint amikor társadalmi méretben a veszélyeztetettség és az emiatti állandó félelem érzetét kelthetik. A politika mint a kábítás eszköze és a politikus, a butító, régóta ismeri ezeket a fortélyokat, amelyeken azóta még finomítottak is. A tisztességes polgár pedig látszólag védtelen a manipulációkkal szemben. Főleg akkor, ha valamiféle irányított demokráciában él, ahol éppen a politikusok (sokat ismerek személyesen is közülük, ezért sem értem, miért hiszik azt, hogy ők hordják tarsolyukban a bölcsek kövét) igyekeznek őket rászedni arra, hogy kiket tiszteljenek, s kiknek legyenek hálásak azért, mert olyan jól élnek. Még azt is megmondják, ki az ellenség, akitől félni, rettegni kell, mert szinte már a polgár életére is tör. Ezeknek a régi időkből megmaradt, sokakban még mindig lappangó traumáknak és elavult vagy hamis mítoszoknak a szítása számos politikus mindenekfeletti kedvenc foglalkozása, amely azonban felettébb veszélyes környezetük számára.
Mit tehet ilyen helyzetben az a polgár, aki azért legalább elgondolkodik a realitásokról, kritikusan szemléli a megnyilvánulásokat és a történéseket is, s aki nem hajlandó lemászni a szellemi alagsorba, hogy honfitársaival szót válthasson? Mit tehet tulajdonképpen a lassanként kihaló homo intellectualis, akit általában semmibe se vesznek, s akit a politikusok jobb esetben furcsa lénynek, máskor meg valóságos ellenségnek tartanak, mert bonyolítja az amúgy egyszerű világot. Emigrálnia már nem kell, mint Witold Gombrowicznak, a lengyel ahasvérusnak. Ám ahhoz, hogy megszólaljon, véleményt nyilvánítson, még ebben az irányított demokráciában is némi bátorságra, személyes és polgári kurázsira van szüksége. Más terápiát a nemzeti előítéletek, a kisebbrendűség és a nacionalizmus gyógyítására vagy legalább a tompítására sajnos nem ismerek. Gombrowicz emigránsként megírt visszaemlékezéseiben (Wspomnienia polskie - Emlékezés Lengyelországra) szerette volna kiragadni honfitársait a szűk látókörű, lengyel, lokális valóságból. Azt óhajtotta, hogy a lengyel polgár lelkiekben és szellemiségében legyen szabad, érett és képes arra, hogy kritikusan szemlélje, s ennek eredményeként megértse a világot, a történelmet. Legalább annyit várt el az embertől, hogy világnézete ne vegye el a józan eszét. Transz-Atlantik című regényében pontosít: a lengyeleket akarja megvédeni - ne feledjük, hogy a kommunista - Lengyelországtól, de nyilván nem csak attól. Arra ösztönzi honfitársait, hogy mindent azért ne rendeljenek alá passzívan a lengyelségüknek, hanem ezt is bizonyos felülnézetből szemléljék és értékeljék. Meggyőződése szerint Lengyelország valójában a lengyelek kollektív életét jelenti, úgy, ahogy az az elmúlt évszázadok során formálódott. Ugyanakkor arra is figyelmezteti a lengyeleket - s tulajdonképpen bennünket, szlovákokat, magyarokat, talán a cseheket is -, hogy a nemzet nem csupán valamiféle szépség és fennkölt kategória, hiszen veszélyeket is hordoz magában, amelyekkel szemben ébernek kell lenni. Mert ugyebár nemcsak a munkásosztály, hanem a nemzet nevében is követtek és követnek el mindmáig nagy disznóságokat. Jómagam is a nagy lengyel személyiség gondolatainak és törekvéseinek segítségével javasolnám: mi se rendeljünk mindent alá, passzívan, sőt fejetlenül nemzeti mivoltunknak. Próbálkozzunk meg ama bizonyos felülnézettel, kritikus szemlélettel, indokolt esetben elismerően, csodálkozóan is. De főleg szabadon.
1989 után a ránk köszöntő demokráciával és a piacgazdasággal együtt beosont tájainkra - először csak a kiskapun - a nacionalizmus, amely a hamis kártyával játszó politikusokat is felélesztette. Kezdetben nem sok jel utalt erre ugyan, de fokozatosan egyre nagyobb teret nyertek, ránk terpeszkedtek, s egyre inkább dáridóznak, a szemünkbe nevetve, örvendezve millióiknak és milliárdjaiknak. Ezek az újkori megváltók, akik szerencsénkre immár csak virtuális függetlenségünk nagy hangú őrzőinek hirdetik magukat, naiv és főleg elszegényedett polgártársaik között minden totalitárius rezsim jól bevált eszközét, a félelemérzetet igyekeznek elhinteni. Esetünkben a szomszéd nemzet s annak szlovákiai kisebbsége felől leselkedő állítólagos veszélyről papolnak, amelytől ők természetesen megvédenek. A sok alkoholtól átitatott, nacionalista fejben ez a félelem- és veszélyérzet személyi torzulás és valós kórisme tünete lehet. Ugyanakkor a valós körülmények, főleg a reális geopolitikai viszonyok ismeretében ez már nemcsak nevetséges, hanem tragikus is. Főleg akkor, ha egyes véleményformáló politikusok némi intellektuális mázzal és kifinomultabb formában, de ugyanezzel az ellenségképpel igyekeznek beárnyékolni és általában jellemezni a szlovák-magyar kapcsolatokat.
Amikor Vladimír Meciar és Horn Gyula, főleg a Nyugat hatalmas nyomására, 1995 márciusában teátrális pompával aláírta a Szlovák Köztársaság és a Magyar Köztársaság közötti jószomszédi kapcsolatokat és baráti együttműködést rögzítő alapszerződést, jómagam is hangot adtam annak a kételyemnek, hogy vajon kik fogják valóra váltani ezeket a nemes elveket. Több mint tizenhárom év múltán akkori aggodalmaim
felerősödtek, mert még a távolban sem látom a szép, szinte már ironikus megnevezésű dokumentum végrehajtóit. Főleg mostanság csak durva és erőfitogtató, neveletlenségre valló megnyilvánulások tanúi vagyunk, amelyek egyértelműen arról tanúskodnak, hogy elsősorban a jelenlegi szlovák kormányhatalom nem jutott el a kocsmától legalább a kávéházig, netán a szalonig.
Mégis, a Duna mindkét oldalán az eddiginél is jobban tudatosíthatnánk, hogy politikai, gazdasági, katonai-biztonsági, talán még kulturális szempontból is közös Európában élünk. Ezért sem lenne szabad lemondanunk a színvonalas és tartalmas párbeszédről, amely révén visszatérhetnénk a közös tárgyalóasztalhoz. Ez a dialógus azonban csak akkor lehet eredményes, ha mindkét fél tudatosítja, hogy valójában miről zajlik a közöttük meglévő történelmi vita. Szerintem leginkább a mintegy félmilliós lélekszámú szlovákiai magyar kisebbségről. Mindkét félnek tiszteletben kellene tartania, hogy ez a nemzetiség valójában két közösségben él: az egyik a kulturális-nyelvi, a másik pedig a polgári-állami. A szlovákiai és a magyarországi politikusoknak ideológiai nézeteiktől, értékrendjüktől függetlenül - de főleg a jelenleg hatalmon lévőknek - méltányolniuk kell ezt a realitást. Azoknak is, akik asszimilálni szeretnék a magyarokat Szlovákiában (magánemberként mondom nekik, hogy ezt semmiféle tankönyvvel sem tudják elérni). De ugyanez vonatkozik azokra is, akik a horthysta rezsim egyik örökségét, a revizionizmus bűzlő, szekrényben tartott csontvázát szeretnék bármilyen módon és formában feléleszteni. Napjaink Európájában valójában megszűntek a határok. A világunkról racionálisan gondolkodó politikusok végre mindannyian tudatosíthatnák ezt a tényt. Akik erre nem hajlandók vagy nem képesek, ha akarják, ha nem: szélsőségesek!
Régóta hangsúlyozom, hogy a politikusok csak ártanak a szlovák-magyar kapcsolatoknak. Ilyen szomorú tapasztalatot szereztem az elmúlt években, amikor sokszor találkoztam, tárgyaltam velük, s gyakran kerültem a társaságukba. Olykor szembe kellene fordulniuk a többség véleményével és meggyőződésével, ami nem volt és nincs is az ínyükre. Ilyen bátor fellépésre csak igazi államférfi lenne képes, ha nem hiányozna Szlovákiában és Magyarországon is. Őket az értelmiségiek helyettesíthetnék, ha többen mernének vállalkozni ilyesmire.
A kör ezzel bezárul. A választópolgár - akinek figyelmét gyakran a jó öreg előítéletek felmelengetésével terelik el megélhetési gondjairól - általában lesajnálja az értelmiségiek véleményét, az államférfi fogalma pedig rendszerint semmit sem jelent neki. Már csak azért sem, mert vulgáris és primitív megnyilvánulásokkal mételyezik, amelyek a többségben még mindig kellő megértésre és visszhangra találnak. Különösen a füstös kocsmákban. Ők semmiféle megbékélést nem óhajtanak. Alighanem a legszívesebben visszaütnének. És immár nem csak a labdarúgópályákon, a stadionokban.
Vajon létezik-e kiút ebből a bűvös körből? Különösen nehéz ilyesmit fellelni és felmutatni mostanság, amikor Közép-Európában meglehetősen vesztésre áll a nyílt társadalom, mélyül az értékválság, a nacionalizmus és a populizmus ebben a közegben jól megfér egymás mellett, erősíti is egymást. A nagy zsivajban, lármában pedig csaknem teljesen elvész az intellektuális hang és a vélemény.
Mégis, napjaink Sziszüphoszaként rendületlenül görgetnünk kell a hegyoldalon felfelé a követ azzal a tudattal, hogy - Adam Michnik szavait idézve - írásainkkal sokat aligha segítünk ugyan, viszont nem is okozhatunk akkora kárt, mint a politikusok. Ez persze csekély vigasz, de mégis csak az.
A szerző irodalomtörténész, Csehszlovákia utolsó budapesti nagykövete, volt pozsonyi kulturális miniszter, a szlovák-magyar kapcsolatok egyik szakértője. Jelenleg a Károly Egyetem vendégtanára. Több tanulmánykötete magyarul is megjelent.
