Ott pedig, ahol a pereme kezdődött, volt egy széles díszszalag - ki tudja, mikor eshetett le róla. Egyszóval, szép kis kalap volt, még megfeketedve is; ha rajta múlik, Bányai bácsi sokkal többet viselte volna, ám a felesége nem engedte: szerinte azt a koszos, zsíros, ódivatú, ócska holmit rég ki kellett volna dobni. Ez a kérdés időről időre visszatérően fölvetődött, ám Bányai bácsi minduntalan elszántan tiltakozott. A kalapot még a nagyapja vásárolta a vasárnap délutáni sétáihoz, és az apja is viselte akkor, amikor az efféle polgári elhajlás miatt minden további nélkül megbüntethették az embert. Így hát a kalap maradt, és kompromisszumos megoldásként, ahogyan a hajdani Bányai Frigyes úri szabó, úgy a legifjabb Bányai Frigyes szabómester is kizárólag hétvégenként hordta. A Margaréta törzsközönsége is csak olyankor látta, és mindjárt megállapíthatta róla az aznapi eredményt.

Bányai bácsi első útja ugyanis a stadionból évtizedes szokásrend szerint mindig a Margarétába vezetett. A mérkőzés kimenetele pedig nem az arcára volt írva, hanem a kalapjára: ha a teteje be volt horpadva, az azt jelentette, hogy Bányai bácsi a lefújás pillanatában fölállt a bérletes helyéről, a földhöz vágta, és megtaposta a Bányai Frigyesek nemzedékeken át ívelő hagyatékát. "Kikaptunk" - bólogatott olyankor szomorúan a Margaréta értő törzsközönsége. Győzelem esetén a taposás elmaradt. Persze, egy meccs végeredménye döntetlen is lehet, amit viszont Bányai bácsi rendre úgy értelmezett, hogy vannak jó, és vannak rossz döntetlenek - ennek megfelelően lépett vagy nem lépett rá a kalapjára. Ez másutt nyilván vitához vezetett volna, mármint hogy az aznapi iksz jó vagy rossz eredménynek számít-e, ám a Margaréta vendégeinek eszükbe se jutott kétségbe vonni Bányai bácsinak a futballt illető szakértelmét.

A mérkőzésről különben mindig igen keveset beszélt. Harapófogóval kellett belőle kiszedni minden szót, és ahhoz is el kellett telnie némi időnek, hogy legalább érintőlegesen sikerüljön vallomásra bírni. Úgy tartotta: a futballról nem beszélni kell, hanem csinálni vagy nézni. A csapat vagy jól játszott, vagy nem. Az eredmény vagy jó, vagy nem. Mit lehet hát beszélni erről? Legföljebb örömének vagy csalódásának adhat hangot az ember - ahhoz viszont ott volt a kalap.

Aztán egy vasárnap délután Bányai bácsi kalap nélkül lépett a Margarétába. A vendégek szokás szerint kitörő örömmel fogadták, de közben mindjárt gyanakodni kezdtek: ők úgy tudták, ez egy olyan hétvége, amikor a csapat otthon játszik - elszámítottak valamit? Netán elmaradt a meccs? Legszívesebben azonnal kifaggatták volna Bányai bácsit, ő azonban először is rendelt egy felest, majd az évtizedes szokásrend szerint elmondott egy történetet az egyik Bányai Frigyesről. Ezúttal a középső volt soron, aki abban az időben, amikor nemigen vagy csak nehezen lehetett önálló szabóműhelyt nyitni, egy ruhagyárban dolgozott, és mindjárt az első napon megismerkedett egy Marx Károly nevű kollégával. "Ismerem ezt a nevet" - jegyezte meg a középső Bányai Frigyes, és nagyon ügyelt arra, hogy hangjából ne érződjenek ki az indulatai. "Könnyen lehetséges - válaszolta a kolléga. - Ugyanis az apámat is így hívták."

"Megvertük a Fradit" - mondta Bányai bácsi, miután a Margaréta közönsége kellően kikacagta magát. Aztán végre mesélni kezdett. Nagy volt a fölfordulás, a rengeteg fradista miatt a bérletesek se a helyükre ülhettek, a kalapot pedig a meccs utáni ünneplő tolongásban leverte valaki, és mindjárt el is keveredett a lábak között. Kár érte: szép darab volt, és történelmet látott. "Mindazonáltal méltó véget ért" - sóhajtotta Bányai bácsi, és a Margaréta vendégei egyetértettek vele: a Fradit megverni egy kisváros csapata számára még a másodosztályban is történelmi tettnek számít.

Tettamanti Béla