A kötet első harmadában kulináris-alimentáris metaforák ismétlődnek feltűnő gyakorisággal: azaz - érthetőbben szólva - ezeknek a képeknek az anyaga rendre az ételek és élelmiszerek, illetve a velük kapcsolatos konyhai eszközök (edények, tányérok és poharak) és konyhai tevékenységek (a sütés-főzés, az étkezés és a mosogatás) fogalmi köréből való. Maguk a képek viszont - a megszokottal ellentétben - nem valamiféle hedonista életöröm, a világgal való derűs eggyé válás kifejezése végett élnek a konyhászati utalásokkal, hanem ennek éppen az ellenkezője a dolguk: a viszolygás, sőt az undor metaforái. Az étel itt szinte kivétel nélkül élvezhetetlen, az étkezés semmivel sem kellemesebb az őt követő mosogatásnál - "nyűg / hogy enni kell", olvassuk a Lakoma című versben. De ilyen az egész élet: nem a végtelen lehetőségek tengere, hanem szutykos mosogatólé. Az emlékezés sem szépíti meg: "lábosba kozmás rizs, szemembe régi kép" (Fél papucs). És nem menekülhet tőle az ember: a kötet kulcsszava, a stratégiailag fontos pillanatokban mindig felbukkanó ige, a "ragad" is erre utal nyomatékkal.

Ennek a viszolygásnak a tárgya - a kötet első és második ciklusában (Házasok és Feloldozás) - a párkapcsolat, az Én és a Másik viszonya az együttélésben. "Félig megkelt kenyér az arcod", köszönti az Én a Másikat a kötetnyitó Lánykérés című vers első sorában, de az Én sem jár jobban, "összeaszott füge a füled", "kékesfehér bőröd, lekváron a penész", "elmosatlan edény lett a szád" - így látja őt a Másik (Asszonybeszéd). Sajátos viszony ez, amelyet igen sajátos érzések kísérnek: "Ragadó kilincset megfogni / jó, mert ragad. / Nem kell megmosnom a kezem, / hogy megfogjalak." - olvassuk ezeknek az érzéseknek a summáját az első ciklus záróversében, mely öngyilkos iróniával az Új élet küszöbén címet viseli.

Aztán idővel eltűnik a versekből ez a viszolyogtató viszony, s vele együtt a szándékoltan disszonáns és már-már barokkosan keresett képalkotási módszer is. Csupán egy-egy pillanatra tér vissza, mint például a Baráti szó című versben, ahol a barát "orra az arcán, mint ütődésnyom / a fonnyadó körte közepén", míg "beszéd közben fogai / mint vizeldében a csikkek / lebegtek zománcosan".

Intellektuális meditációk követik ezeket a verseket. Formailag változatosak: a költő ugyanolyan meggyőzően kezeli a gnomikus-aforisztikus tömörségű, alkalomadtán egyenest haikuszerű, rövidebb verset, mint a hosszabb, oldottabban monologizáló költői beszédet. Mindez a kötet utolsó ciklusában, a Homokfúgában tetőzik. Az idesorolt költemények rövidebb-hosszabb versmonológok, Én-versek - de közben személytelenek is; átfűtöttek, mégis elvontak. Olvasójuk ismeretlen országba lép be és bizonytalan talajt érez a lába alatt: nemigen tudjuk, hol vagyunk, nemigen értjük, mi miért kerül a szemünk elé. Hermetikusan zárt, az értelmezői igyekezettel gondosan bújócskát játszó versek ezek, a régi, a "klasszikus" modernizmus ezoterikus nagyjait - Mallarmét, Valéryt - idézik távolról.

Sokféle verset tartalmaz tehát a kötet. Egyszerre vall ez a beérettség magabiztos változatosságára és arra a nyugtalanságra, amely a maga igazi formáját továbbra is a folytonos változásban keresni kényszerülő költő sajátja.

Palatinus, 71 oldal, 1900 forint