A meztelen igazság
A nyári/őszi évad szenzációjának szánt Szocreál: festészet a Rákosi-korban című kiállítás fontos, a rendszerváltozás óta érintetlenül hagyott témát érint. Jól látja mind Gulyás Gábor, a MODEM vezetője, mind Rieder Gábor, a kiállítás rendezője, hogy a szocialista realizmus örökségének értelmezése nélkül nehezen interpretálhatjuk a Kádár kori magyar művészet máig ható összefüggéseit. Ez a historikus, kultúrtörténeti interpretáció jellemzi például a moszkvai Tretyakov Galéria Jekatyerina Lebegyeva által rendezett XX. századi állandó kiállítását is, amely nyilván fontos szakmai igazodási pont lehetett volna ehhez a tárlathoz is. (Minderről, illetve a MODEM orosz kontextusáról lásd: A posztszovjet cenzúra című cikkem a lap 2008. augusztus 23-i számában.)
Csakhogy a MODEM kiállítása nem a kritikai interpretáció szellemében, hanem inkább az álmélkodásra okot adó szenzációkeresés reményében készült. Erre mutat a múzeum belső kertjében felállított Mikus-féle Sztálin-szobor másolata, amelyet vidám karnevál keretében "rombolhatnak" le a látogatók november 7-én. Ez a látványorientált gegmuzeológia - amelyet Magyarországon a Terror Háza vezetett be - azonban kockázattal is jár. Behozza ugyan a nézőket, de bármiféle pedagógiai nyereség nélkül engedi őket ki. A koncepció igen egyszerű. A magyar szocreál a szovjet megszállás részeként jött létre, így semmi köze a magyar művészettörténeti összefüggésrendszerhez, mindvégig zárvány volt, amely a terror elmúltával nyom nélkül eltűnt. Mindez persze részben igaz, de azért van itt pár apróság. Ezeknek a képeknek jelentős részét ugyanis nem kommunista ufók, hanem a magyar művészettörténet olyan - mind a Horthy-, mind a Kádár-korszakban - nagy befolyással bíró mesterei festették, mint Szőnyi István vagy Bernáth Aurél. Nem Csáki Maronyák a kérdés, hanem Bán Béla, Domanovszky Endre, Pór Bertalan szocialista realista festészete. Tudniillik - s ezt a kiállítás világosan felismerhetővé teszi - a magyar szocreál nem azért volt rossz, mert abban a kommunista elem (tehát az import) bizonyult nevetségesnek, hanem realizmusként volt nyomasztóan kisszerű és színvonaltalan. Különös, s ezt azért érdemes lett volna ennek a kiállításnak értelmezés tárgyává tenni, hogy a magyar szocreál szinte minden képe milyen tehetségtelen amatőr munka. S a kérdés az, hogy miért? Domanovszky sztrájkolt, direkt rossz képeket alkotott? Szőnyi elfelejtett festeni? Ó, nem. Ennél sokkal bonyolultabb kérdéseknek lehetett volna itt a nyomába eredni, ugyanis az egész magyar polgári festészet, a Gresham szocializmushoz való viszonyának, a hatalomnak 1945 után kényszeredetten engedő, az avantgárdtól undorodó önhitt úriemberek összeomlásának. S bizony ez maga volt a szocialista realizmus, ami már nem egyszerűen az import kérdése.
Ha tárgyilagosak akarunk lenni, akkor persze Rieder Gábor lehetetlen helyzetben volt: hiszen egyetlen kiállítással nem hozható helyre az a mulasztás, amelyet a magyar muzeológia szocreálügyben az elmúlt húsz évben elkövetett. Végre is, ha a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállítása sem képes arra, hogy értelmes múzeumi választ adjon arra a kérdésre, hogy miként tagozódik be a szocialista realizmus a magyar művészettörténetbe, akkor itt Debrecenben valóban nem volt honnan kiindulni. Mindenesetre a szocreál kiállítás nem egy epizód, hanem egy hosszú és bonyolult önreflexív múzeumi folyamat kezdete lehetne, amely a magyar művészettörténet provincializmustól való megszabadulásának, a Csipkerózsika-álomból való ébredésnek a feltétele.
Gulyás eredeti terve, miszerint a magyar kiállítást egy a szocialista realizmus ironikus újraértelmezésével foglalkozó orosz tárlattal kívánja szélesebb kontextusba helyezni, sajnos nem valósulhatott meg, ezért aztán a MODEM indokolatlan kapkodásba kezdett. Egy múzeum mégsem olyan, mint egy haknibrigád, mondván, ha Győzike rekedt, majd Kiszel Tünde énekel helyette. Gulyás körülnézett a környéken, s gyorsan megszerzett egy Pozsonyban épp bezárt kortárs orosz képzőművészeti kiállítást. Ráadásul, hogy mégiscsak fenntartsa a politikai szenzáció keretét, azt magyarul a hangzatos Hogyan tovább, Oroszország? címre keresztelte, s összeházasította a Kék Orrok névre hallgató, felette divatos orosz művészcsoporttal, amely alkalmas rá, hogy a nyugati közönség éppúgy megborzongjon, mint amikor a hetvenes években a Boney M Raszputyinról, a "love-machine-ról" szóló slágere végén lemondóan felsóhajtottak: "Oh, those Russians".
Az Art4.ru, igen divatos és sikeres moszkvai kereskedelmi galéria anyagából származó kiállítás önmagában valóban a szezon egyik legfontosabb tárlata. Ennek a kiállításnak a rendezői koncepciója egyébként drámai ellentéte annak a politikai szenzációteremtésnek, amelyet a MODEM követ. Itt egyszerűen művészettörténetről van szó, az egyes alkotások okos egymás mellé rendeléséről. Az átnézetek, ismétlések, áthallások rendje és ritmusa nem a politika, hanem az ikonográfia, a tematika, a modor vagy a személyesség logikáját követi. Nagyszerű orosz festők inkább másodvonalbeli művei láthatóak itt, sok fontos alkotás. Ilja Kabakov, Timur Novikov, Oleg Kulik, Mihail Roginszkij, Avdej Ter Oganjan, Erik Bulatov, Oleg Koszolapov, Dmitrij Gutov, Oscar Rabin, Komar és Melamid művei. Olyan, részben emigráns, részben Moszkvában, Szentpéterváron élő alkotók, akiknek művei hosszú évek óta forognak a nyugati múzeumok, galériák kiállításain. A fentiek számtalan, egymással finom összefüggésben álló tendenciát követnek, illetve alakítottak ki, melyek valóban mind összefüggésben állnak a posztkommunizmus állapotával, illetve a kapitalizmus és szocializmus iránti illúziók végleges elvesztésével. Jóval több meditálás, magány, szorongás látható ezeken a képeken, mint direkt politikai poén. S ugyan az orosz művészetet nyilván érinti a cseppet sem szép szomszédság, vagyis a földszinti magyar szocreál kiállítás, de mégis erős a kritikus gyanúja, hogy ha az oroszok törődnének velünk, hát elnevetnék magukat.
Ám ami igazán kínos, az a Kék Orrok. Ez a két művész - akinek egy művét az orosz kulturális miniszter Párizsban valóban levetette egy kiállításról - igazán rafinált botrányhős, semmi más. Konceptuális fotósorozataik, amelyeken Oszama bin Laden közösül Bush elnökkel, Sztálin Hitlerrel, Lenin piál egy mai orosz lakásban, vagy épp forog a sírjában, mindezek alkalmasak arra, hogy egy percre bárkit boszszankodásra vagy nevetésre sarkalljanak. Okos, taktikus paródiák ezek, de mind egy rugóra járnak. "Mi, oroszok megvetjük a Nyugatot, mert az rólunk azt hiszi, hogy primitív szovjetek vagyunk, ezért aztán úgy is viselkedünk, ahogy a rólunk való előítélet azt diktálja" - és ezt a kört a végtelenségig ismételjük. Ki ne nézne oda, ha a kortárs orosz művészeknek "vad" mondandójuk van. Mindez semmivel nem több, mint egy gigantikus paródiasorozat. Viszont számos nézőt vonz - ezt elismerem. Amúgy a két művész igazán igyekezett. Interjúkészítés közben fogdosták, megalázták a televízió munkatársnőjét, s közben mérhetetlen mennyiségű ostobaságot beszéltek.
A nagyszerű kortárs orosz kultúra felfedezése viszont sajnos nem itt kezdődik el.
