A presztízs nyom legtöbbet a latban
- Ha a különbségeket keressük, érdemes az alapoktól elindulni. Az amerikai egyetemi képzés jelentősen eltér a hazaitól. Más az oktatók feladata, egy ottani professzor sokkal kevesebbet tanít: általában egy kurzust visznek félévenként, ami heti négy-öt órányi terhelést jelent - szemben a Magyarországon előírt minimum heti tíz-tizenkét órányi előadással és/vagy szemináriumi órával. Tíz-tizenkét óra tanítás mellett szinte lehetetlen magas színvonalú kutatást végezni, ami viszont elengedhetetlen lenne a hasonlóan színvonalas oktatáshoz. A Harvard esetében az igazi differenciát azonban az oktatók és a diákok minősége jelenti. Ez egy öngerjesztő folyamat eredménye: a hírnév a legnevesebb iskolákba vonzza a legjobb agyakat, akik aztán tovább öregbítik a szóban forgó iskolák hírnevét - foglalja öszsze a fő eltéréseket Zaránd Gergely.
Természetesen a pénz szerepe sem elhanyagolható. Míg Magyarországon egy egyetemi tanár havi 400-500 ezer forintot keres, Amerikában egy docensi állás évi 60-70 ezer dolláros fizetéssel jár, egy chair professzor pedig az évi 100-120 ezer dollárt is megkaphatja (ami nagyjából havi 1,5-1,7 millió forintot jelent). Mindez egy átlagos amerikai egyetemre igaz, a Harvard azonban gazdagabb egy átlagos egyetemnél. A gazdagság azonban nem (vagy nem elsősorban) a magas fizetéseken érződik, hanem sokkal inkább a kutatási körülményeken: azon, hogy nincsenek utazási nehézségek, meg lehet vásárolni a legkorszerűbb kísérleti eszközöket. Tehát nincs abban semmi rendkívüli, ha egy elméleti fizikus mondjuk 150- 200 ezer dollárt (25-33 millió forintot) kap induláskor számítógépre és posztdoktorok alkalmazására, vagy egy kísérleti fizikus akár egymillió dollárt (170 millió forintot), csak hogy berendezze új laboratóriumát - mindezt természetesen a fizetésén felül.
Ide mégsem a pénzért jönnek oktatni vagy kutatni, és még csak nem is a "körülmények" miatt. Ami a legtöbbet nyom a latban, az a presztízs.
- A Harvardon szinte minden területen találtam valakit, akihez átmehettem a szomszéd szobába megkérdezni, amit nem tudtam, és biztos lehettem benne, hogy kimerítő és pontos választ kapok. Azok a posztdoktorok, akikkel hat évvel ezelőtt egy szobában dolgoztunk, ma a világ különböző részein vezető professzorok. Ezenfelül a Harvardon mindenki a legizgalmasabb kérdéseken dolgozott, a legkiválóbb kutatók tartották a szemináriumokat, ahol a legújabb kutatásokról és kísérletekről hallottunk. Ez az ambiciózus, pezsgő környezet fantasztikus többletet ad az embernek.
Aki a Harvardon tanul(t), oktat(ott) vagy kutat(ott), annak a befolyása pusztán ettől a ténytől hirtelen megnő Amerikában, méghozzá alig kifejezhető mértékben. Az ott töltött idő bekerül az életrajzba, aminek az adminisztratív következményeken túl kézzelfogható előnyei is lesznek. Kiépül egy pótolhatatlan, csak a Harvardon megszerezhető kapcsolatrendszer, ami szerencsés esetben végigkísér az egész későbbi pályafutáson. Mindez együtt (de már az önéletrajzi bekezdés is) sokszor többet ér, mint a tudományban abszolutizált idézettség - azaz például egy jó állás megszerzésénél a harvardi múlt egy ottani professzor ajánlásával nyomatékosítva szinte bármilyen publikációs listát képes felülírni. Ezért a harvardi posztdoktori múlt többet ér a piacon, mint egy másik egyetemen akár egy fiatal professzori állás.
Arra a kérdésünkre, hogy a Harvardon elvégzett kutatómunkáját adott esetben idehaza is el tudta volna-e végezni, Zaránd Gergely egyértelmű igennel felelt, ám a következő mondattal némileg árnyalta az előző kijelentést. - Két évig egyfolytában kutathattam, emellett csak az oktatásra kellett némi energiát fordítanom, pályázatírással, adminisztrációval egyáltalán nem kellett foglalkoznom. Így olyan számításokba is belevágtam, amelyekhez itthon talán nem lett volna bátorságom.
A professzor szerint az Egyesült Államok egyetemein más a gondolkodásmód, gyorsabb, dinamikusabb a kutatás, több kooperációt követel, kevesebbet számít a hierarchia, és talán ritkább az intrika.
