Nem markáns arcáról ismertem meg a távolból, inkább a tartásáról, fehér hajáról. Száz lépésre lehetett tőlem, a kerteket nézegette, néha a fejét csóválta, máskor bólintott, hátratett kézzel sétált, mint egy egyetemi professzor a kutatólaboratóriumában.

Ez az ember sok indulatot váltott már ki belőlem. Megszégyenültem miatta önmagam előtt, ön- és emberismeretemet bizonytalanította el. Sokat tapsoltam neki a színházban. Néha úgy éreztem, hogy alkalmanként talán túlcsordul a magyarsága. De ezzel együtt mindig ő volt számomra az egyik olyan operaénekes, aki főleg vidéken lépett föl, ám a művészete soha nem vált vidékivé.

Nyolcvan lépésre voltam tőle. Elsétálhatok mellette egy rutinüdvözléssel, nem is tart igényt másra. Vagy mondhatnék neki valamit, amit már régen akartam, pontosabban mást akartam mondani neki régen, mint amit most mondanék.

Ő az az ember, aki többszöri önvizsgálatra késztetett, anélkül, hogy tudott volna róla.

Soha nem voltunk közelebbi kapcsolatban, futólag ismertük csak egymást. Akkor lépett rá mindennapi életem indulati mezejére, amikor a Horn-kormány megválasztásakor egy élő, közszolgálati televíziós adásban kifakadt a szocialisták ellen. Mérges volt, elfogult és szerintem jórészt igazságtalan.

Akkor meg is fogadtam, nem nézem, nem hallgatom többet a színházban. Nem az bántott, hogy sérteget egy pártot, bőven bele van ez kalkulálva a politikusok, politikai csoportosulások karrierjébe és önérzetébe. Hanem az, hogy egy ilyen ember miért vállal szerepet a köz- és politikai élet ingoványos színpadán. Miért kell, hogy az általa megteremtett katartikus pillanatokat minduntalan széttörjék betolakodó civil szavai?

Civilként legközelebb tüntetni láttam: a város Fidesz vezette önkormányzata elé vonult egy színházi küldöttség élén. A haragos jobboldalon sokan nem értették őt. Mi van vele, elment talán az esze? Ő tüntet a Fidesz ellen, a vállaltan és megkérdőjelezhetetlenül jobboldali ember, aki még azt is elénekelte egy kampánygyűlésen, hogy "Orbán Viktor azt üzente, elfogyott a regimentje".

Akkor a félreállított színházigazgatójáért tüntetett. Szerintem nem volt igaza, de ezen a fellépésén én is megdöbbentem. Ismerem én ezt az embert? Mi jogon alkottam képet róla egyetlen civil megszólalása alapján?

Váltottam pár szót vele akkor. Azt mondta, ő ügyekért tüntet, és nem pártokért. Mivel az igazgató elmozdítását méltatlannak tartotta, petíciót írt alá, s a színészek élére állt.

Aztán az igazgatót mégis elbocsátották, az Operaénekes továbbra is maradt mint nyugdíjas - nem mellesleg: érdemes művész - és tette a dolgát. A tavalyi városi újévköszöntőn ő énekelte el a Himnuszt. Éjfél után bementünk melegedni a városháza aulájába. Az Operaénekesnek szóba hoztam akkor, milyen is az ő magyarsága. Csöndesen, meditálva annyit mondott: "Idefigyelj, az én ereimben a magyar mellett horvát, szerb, német vér is csörgedezik. Ezzel együtt is tudok jó magyar lenni, de becsülöm és szeretem a többi nemzetet is."

Ötven lépésre voltam már csak tőle.

A tavalyi színházi évadzáráskor szólt ki ismét művészi szerepéből. A váratlanul és drámai erővel kitárulkozó, egyben a színpadtól végképp elköszönő Gáti Oszkár vallomása mellett állt ki. Kevesen tették. Utána akkori, megbízott igazgatója SMS-ben fenyegette meg az Operaénekest. De aztán ez az ügy is elült. A megbízott igazgató, aki választása előtt még fennen hangoztatta, hogy ha nem őt

nevezik ki, szedi a sátorfáját, kibékült az új direktorral, s természetesen maradt. Az Operaénekes is.

Huszonöt lépésre lehettem tőle.

Önmagamnak kell bevallanom: becsülöm ezt az embert, és nem csak megújuló színházi érdemeiért. Valószínűleg akkor is ilyen személyiség volt, amikor haragudtam rá. Mi változott? Vagy kicsoda? Ő mutatott meg többet árnyalt önmagából? Vagy csak véletlenül éppen nekem tetszőt cselekedett? Esetleg az én értékrendem állt a feje tetejére?

Nem kellene nekem ezen morfondíroznom, nyilván semmit sem számít neki, mit gondolok róla. Elmehetnék mellette egy üdvözléssel.

De mostanában megint történt valami. Valami, amit ismét sokan nem értenek.

Tíz lépésre közelítettem meg.

Az Operaénekes a napokban a bazilikában énekelt. Erre még nem kapja fel a fejét az ember, miért ne énekelhetne ott, főleg jobboldali, hívő ember létére.

Csakhogy az MSZP megyei elnökének, jelenlegi államtitkárnak, a térségben hajdan pártvezetőként dolgozó Gyurcsány Ferenc egykori helyettesének az esküvőjén, egyházi szertartásán énekelt. Azóta megint suttognak az Operaénekes háta mögött.

Kiismerhetetlen ember, tárják szét a kezüket a népek. Hát hová tartozik ő valójában? Mert hát az rendben van, mondják, hogy az államtitkár színésznőt vett feleségül. Az elég furán hangzik ugyan, hogy a bazilikában esküszik, ám az meg az ő dolga és az egyházé. De hát kollegiális alapon, a színésznő miatt egy ilyen formátumú jobboldali ember odaáll énekelni a szocialista párttitkárnak? - kérdezgetik önmaguktól sokan.

Nem is tudtam, hogy erre laksz, előz meg az Operaénekes, amikor odaérek hozzá. Aztán mutatja: látod, vannak szép házak elhanyagolt környezettel, mások meg csinálnának szép kertet, de házuk nincs hozzá. Istenem, ilyen lett ez a világ. Jól vagy? kérdezem. Jól, bólint, az idén is megvan a két szerepem. Örülök, hogy láttalak, fogok vele kezet. Én is örülök, jegyzi meg.

Nem mondtam neki semmit. Mégis úgy érzem, valahogy könnyebb szívvel indulok el a zsebemben csörgő százasokkal a kenyérbolt felé.