Ránéztem, és azt válaszoltam:

- Magának soha nem mondanék nemet.

Erre elfintorodott, leült, majd csöppnyi sajnálkozással a hangjában azt mondta:

- Ötvenöt.

Meglepődve néztem rá:

- Mi ötvenöt?

Elővette a legártatlanabb mosolyát, megigazította hosszú, szőke haját, rám villantotta kék szemét, és azt búgta:

- A feltett kérdésre adott választ most hallottam az ötvenötödik alkalommal. Kissé unom. A pasik nem tudnak valami frappánsabb szöveget kitalálni?

- Dehogynem - vetettem oda neki.

Majd hozzátettem:

- Egy.

- Mi egy? - nézett rám, mire elvigyorodtam:

- Maga lehet az első és egyetlen szőke nő, akinek van humora.

Erre persze vérig sértődött.

- Mennyire elegem van a hímsoviniszta álmacsók szőke nős vicceiből! - csattant föl, mire én is elővettem a legártatlanabb mosolyom, és kiböktem:

- Kilencvenöt.

Csak két percig bírta, hogy ne kérdezze meg.

- Mi kilencvenöt?

Rövid hatásszünetet tartottam, majd odasúgtam:

- Kilencvenöt szőke nős viccet ismerek. Akarja, hogy elmondjam mindet, vagy érdeklik a versek is?

Időközben ugyanis elkezdődött a műsor: egy magyar író beszélgetett a színpadon egy magyar költővel, s miután a nézőtér is irodalmárokkal volt tele, én másfél órán át együtt bámulhattam Laurával az éppen előttünk helyet foglaló magyar irodalmi szerkesztő feje búbján a korpát. De nem bántam. A kék szemű szőkeség ugyanis szórakoztató szomszédnak bizonyult: folyamatosan kommentálta a színpadon elhangzottakat.

- Nézze csak - súgta oda -, a költő most úgy csinál, mintha ezt a szép, hosszú körmondatot most találná ki. Pedig egy hónapja ugyanezt mondta egy rádióinterjúban! Nahát! És még a homlokát is ráncolja!

Később meg az öltözetét gúnyolta.

- Megfigyelte már - kérdezte -, hogy a szépirodalmi érdeklődésű bölcsész értelmiség sajátos egyenruhában jár? Fekete ing, fekete nadrág, kinyúlt gyapjúpulóver vagy sportos vászonzakó. Nyakkendő persze soha, mert az nekik ciki. Tisztára, mint egy irodalmi magyar gárda!

Ekkor jöttem rá, hogy Laura nyilván maga is szerző - ilyen színvonalon ugyanis csak íróemberek képesek egymást ócsárolni - persze csakis a másik háta mögött. A beszélgetés vége felé meg is kérdeztem tőle:

- Maga is ír?

- Két kötetem van - mondta -, de nem erről vagyok ismert.

- Hanem miről? - kérdeztem.

Erre megint elővette azt az ördögien angyali mosolyát, és azt súgta:

- Nekem van a legszebb vállam a magyar irodalomban.

Erre nem adhattam más választ, csak ezt:

- Négy.

- Mi négy? - nézett rám.

- Most megiszunk négy sört valahol.

Nem volt nehéz rábeszélni, hogy a rendezvény befejezése után átsétáljunk a közeli sörözőbe és megigyunk fejenként négy sört. Ő pohárral ivott, én korsóval, közben beszélgettünk, vitatkoztunk, költőket idéztünk, gúnyverseket gyártottunk irodalmi nagyságokról, s amikor kellőképpen belemelegedtünk az ismerkedésbe, azt mondtam neki:

- Tizenkettő.

Erre bólintott.

- Igen, éjfél van, tényleg ideje menni - mondta.

Az út végére természetesen kívülről megismerkedtem Laura életművével, s tanúsíthatom, hogy igaza volt: tényleg neki van a legszebb válla a magyar irodalomban.

Kettő.