Dobai Péter: Emlékek jövőidőben

Akkor a személyiséget egészében, kisajátító módon birtokba vevő emlékezet, az emlékekből konstruált "második élet", az Isten nélkül való profán feltámadás kulcsszavain át jutott el a zárósorokig: "Hinnéd, hogy csontjaid gödrének mélyéből / újra kihajt, még egyszer kinyílik, / kibontja szirmait az a húsevő virág!?". A feltételes módban és a kérdőjeles felszólításban nem nosztalgia munkál, nem is melankólia - hiszen Ginával azokat a fájdalmakat, vereségeket kéne újraélni, amelyekbe a szenvedélyek belekövültek -, hanem a fölfedező vezeklés parancsa. Az elmúlt évek Dobai-verseiben, mintegy a vajdai sors hívására, régvolt vágyak kelnek életre.

A mából visszanézve úgy fest, mintha Dobai Péter sokműfajú és mindig is sokféle időben barangoló életműve ezt az ódaköltészetet készítette volna elő. A költő felfogása szerint történetünk (s benne művészettörténetünk) nem más, mint egymásba érő, egymást értelmező, ideakereső emlékek láncolata, amely megalkotott formákban, írásművekben, zenében, megelevenülő képekben, szobrokban ölt testet. Az emlékezet közös munka, megalkotó folyamat, amely végtelen, s benne az emberi élet átlépheti egyébként szűkös határait. Egy athéni torzóban rögzült mozdulat, egy Gainsborough-festményből kiolvasható dráma, évszázados fényképről ránk tekintő arc épp úgy, épp annyira személyesen valóságos, akár egy "saját" szigligeti nyár.

Izzás van ebben a költői programban, erős, fegyelmezett romantika. Belátás és dac. Mi más adhatná hozzá az érzelmi energiákat, mint a beteljesülés előtti feszült várakozás, a találkozás ígérete. Mindenekelőtt a szerelmi extázisé, amelyre szüntelen készülnek mind a Dobai-versek hősei, karneváli forgatagban és tükör előtti bensőségben egyaránt. A mindenkori menyasszonylét, a "leányzás" az, amelynek a természete elragad.

A szerelmi extázis mellett az esztétikai gyönyör is mindig a megszületés pillanatában teljes. Az állandó készenlét a lényege ("A harangban hang van, / akkor is, ha mozdulatlan!"). A legelevenebb példája ennek a Rómához fűződő szerelem. Róma a személyes sors metaforája, az egyetlen (város)testben megélhető ezernyi időé. Akár a régész, aki visszafelé ásva jut el az újdonsághoz, Dobai is az idők birtokosának érezheti magát. Egy esszéjében így írt: "Mintha most épülnének Róma évezredes romjai". A romok, a töredékek gazdagsága egykori elképzelések, tervek, remények lázát idézi, ezért nem a pusztulás képzetét kelti, hanem ellenkezőleg: régi kezdetek, régi jövők felé visz. Ahogyan az új kötet címe is jelzi, a verseket folyamatosan kétirányú mozgás feszíti: építkezve szembemenni az elmúlással. Hogy méltósággal fogadhassuk a bekövetkezőt. Így fordul meg álom és ébrenlét szokványos rendje, s így válhat az olvasó eleven élményévé akarat és képzet schopenhaueri életfilozófiája.

Dobai a versek alcímében gyakran "inspirációs erőtér"-nek nevezi a megörökölt műveknek azt a közegét, amelyben elragadtatása kibomlik. Mindig is jellemző volt rá ez paradoxon: józan, kimért pillantás időz a háborgó látvány fölött. Szóhasználata, mondatfűzése is kettős természetű: rég trónfosztott költői fordulatok a modernség nyitányának korából, Adyt idéző lángolások, ugyanakkor tárgyias képhasználat a modernség innenső végéről. Olyan ötvözet ez, amelyet mai líránkban hitelesen és egyedül Dobai munkált ki, kötetről kötetre. Közöttük e mostani könyve a legegységesebb, önálló műegész. "Ki ad tankönyvet az emlékezéshez?" - kérdezte egyszer. Ő a magáét megírta.

Orpheusz, 112 oldal, 1700 forint