- Azt hiszem, az emberrel tizenkét-tizennégy éves koráig minden fontos belső esemény megtörténik - a szerelmet kivéve -, és ami azután jön, az csak ismétlés, bővítmény. 1956-ban születtem a Csikágóban, nem az amerikai Chicagóban, hanem a pesti hetedik kerületben, a Keleti pályaudvar mellett - száz éve így hívják a környéket. És ha ez adatott, akkor itt történik, ami fontos. És persze belém ivódott ez az aszfaltszagú, leharcolt vidék. Nemrég elővették egy régi gyerekdarabomat, az Egy kis térzenét. Békéscsabán került színre, a rendező megkérdezte, szerintem milyen legyen a díszlet, a darabban szereplő tér. Én meg rávágtam: mint a Bethlen tér! Mert számomra ez a mértékegység. A TÉR. Ehhez képest látom nagynak az Étoile-t a diadalívvel Párizsban, zavarosnak és szabálytalannak a Times Square-t New Yorkban. Az utca nekem nyílegyenes és vonalzóval húzott, mert a csikágóiak mind ilyenek. Tehát ez AZ UTCA. A többi ehhez képest girbegurba, keskeny vagy grandiózus sugárút. Idővel azt gondoltam, ha ennyire sajátom ez a vidék, ha ott van a bőröm alatt is, akkor most erről kell írnom. A jellemek, a történetek, a szerkezet mind igazodjanak a hely szelleméhez, és teremtsék meg a Csikágó mitológiáját. A gangregény a két századforduló között játszódik, melyből az utóbbi egyben az ezredforduló is, térben pedig a történetek szálai elérnek az amerikai Chicagóig, Szibériáig és Ausztráliáig.

- Valószínűleg még gyerekként alaposan megfigyelt figuráid apróságokkal is megjelenítik a "nagy" történelmi idő múlását.

- Magyarországon, a hatvanas évek elején bekövetkezett egy technikai robbanás. A Nyugathoz képest tíz-tizenöt év késéssel olyan eszközök jelentek meg nálunk, melyekről addig csak hallottunk, a tévétől a porszívóig. Egyebek közt a hűtőszekrény. Ami A jeges című novellában döntő szerepet játszik. Hogy egy hűtőszekrény kicsi, zörög, Szaratovnak hívják, vagy pedig óriási, programozható, jeget is gyártó Bosch, amely bonuszként eldalolja Wagner összes áriáját, ez mellékes. Az számít, hogy van vagy nincs. Előtte és utána - ez két világ. És a jégtömböket szállító jegesembernek meg a lovának az új világ a hűtőszekrénnyel: tragédia. Miközben saját gyerekkoromról és az azt megelőző időkről írtam, törődnöm kellett azzal is, hogy a számomra magától értetődő dolgok, tárgyak néha már magyarázatra, afféle "lábjegyzetelésre" szorulnak.

- A Csikágó olvastatja magát, már a negyedik kiadásánál tart, a hívatásos kritika is maradéktalanul elismeri. Mennyiben köszönhető ez a "gangregény" szerkezetének?

- A Csikágó önálló novellái regénnyé kapaszkodnak össze - ezt nevezem "gangregénynek". A szóban találkoznak a pesti bérházak gangjai és az amerikai bűnbandák, a gengek. Mindkettőnek szerepe van a könyvben. De alapvetően úgy szerettem volna öszszeszőni az elbeszéléseket, ahogyan a házak körfolyosói összekötik a lakásokat, a családokat, az életeket. A gangok vezetik át az olvasót egyik történetből a másikba - a könyv hősei pedig hol eltűnnek, hol feltűnnek: aki egyikben főszereplő, a másikban mellékszereplő. Ahogy Takács Ferenc értékelő elemzésében megemlíti, többek között Joyce Dublini emberekje vagy Babel Lovashadseregje is hasonló módon építkezik.

- De nem mindig kaptál ilyen elismerő kritikákat, mint erre az utolsó két könyvre. Mit "köszönhetsz" a kevésbé elemző vagy értő kritikusaidnak?

- Ha egy szóval kellene felelnem: a dacot. Hosszú időn át egy legyintéssel intézték el a történetet a hozzáértők: divatjamúlt, érdektelen, a prózában más a fontos. Én meg makacsul úgy gondolom: az ember igenis történetekben látja a maga múltját, történetekben írja és éli át a mindenség nagy problémáit. Például a bibliai mesék, melyek ott élnek mindannyiunkban, nem erkölcsi tételként és nem "szövegként", hanem történetként hatnak ránk. Még egyetemistaként belebotlottam egy odavetett mondatba Henry Fielding regényében, a Tom Jonesban. Az író mellékesen megjegyzi, hogy a művelt olvasó nyilván sok idézettel találkozik majd könyvében, melyet ő más szerzőktől harácsolt, ám nem jelölte az idézeteket, mindenki találja meg, amit akar vagy tud - jó bíbelődést, kedves olvasó! Nagyon tetszett. Ugyanebben az időben a hazai irodalomkritika az egekbe emelte a "vendégszövegnek" titulált trükköt, vagyis a jelölés nélküli idézetet, és rajongtak a vadonatúj találmányért. Én meg éppen azt tanultam az egyetemen, hogy a játék legalább 250 éves. Egyszóval szellemes lehet, de újszerű nem. És úgy éreztem, inkább nem alkalmazkodom az akkoriban "csúcsra járatott" irányzathoz. Talán ez a dacreakció is belejátszott abba, hogy maradtam egy talán hagyományosabb formátumú történetmesélésnél.

Közel kilencven éve jelent meg a modern próza zseniális remekműve, James Joyce Ulyssese, amely minden lehetséges módon szétbontja, közben újrateremti a hagyományt és a nyelvet. Joyce eljutott egy olyan csúcsra, amiről azt gondolom: onnan nem vezet tovább út. "Pózna vége, ne mássz tovább". Mondjuk, én elolvastam ezt a feliratot, megértettem, elfogadtam, és másfelé próbálkoztam.

- Ezért ért valamilyen hátrányos megkülönböztetés?

- Túlzás. Legföljebb kellemetlenségek. A 70-es, 80-as évek fordulóján elindult, úgynevezett szövegközpontú irodalom nagyszerű műveket hozott. Meg egy bánatos mellékterméket: majdhogynem kötelezővé vált ez a típusú írás- és gondolkodásmód. Már ha az ember azt akarta, hogy figyeljenek rá. Az egészről Kardos G. György története jut eszembe - az ő barátságára büszke leszek, amíg élek. Azt mesélte, hogy a szigligeti alkotóház kertjében sétált egy neves kollégájával a hatvanas években, amikor Európa-szerte hódított az úgynevezett noveau roman, a francia új regény. És a kolléga felhős homlokkal, tépelődve így szólt: "Te, itt van ez az új dolog. Mit gondolsz Gyurikám? Ráálljunk?" Kardos G. nem "állt rá" a francia új regényre, én meg nem lettem "szövegközpontú". Nemrég egy kritikus azt írta a Semmi baj című könyvemről, hogy a szerző talán átaludta a "prózafordulatot", de nem biztos, hogy ezzel rosszul járt. Tetszett a mondat, jót röhögtem rajta, meg elgondolkodtam. Csak hát... én nem átaludtam, hanem másként döntöttem.

- Neked mindig voltak olvasóid.

- Remélem. Hol több, hol kevesebb, valamennyi biztosan. Támogató kritikusaim hosszú ideig nem voltak. A legjobb, ha az ember mindkettőt maga mellett érezheti - az az igazi boldogság. De nem lehet minden tökéletes. És ha választani kell, akkor én az olvasókat választom.

- Jól látom, hogy a Semmi baj című könyved, ami második kiadásánál tart, novellákban elbeszélt önéletrajzi regény?

- Kezdetben egy hagyományos novellaválogatást szerettem volna kiadni. A rendszerváltás utáni könyvkiadói zűrzavarban néhány kötetem gyakorlatilag eltűnt, és szerettem volna újraéleszteni, amit fontosnak tartok. Forgattam a régi és még régebbi írásaimat, és engem is meglepett: lám, egy töredékes regényt tartok a kezemben. Csak hiányzik néhány fejezet. Úgy a harmada. És akkor megírtam a hiányzó részeket. A régi és az új novellák így együtt kínálnak egy novellákban elbeszélt élettörténetet - történetesen az enyémet.

- Érdekelne a könyv mögött álló életrajz - vagyis a tiéd. A születésedről, a gyerekkorodról már beszéltünk, mi történt azután?

- A Radnóti Gimnáziumba jártam. Odajárt az apám is, amikor ez még a Budapesti Izraelita Hitközség gimnáziuma volt. 1942-ben érettségizett. Elmesélte, hogy a háború után tartották az első osztálytalálkozót. A nagy létszámú, 51 fős osztályból 1945-ben tizenhét jelen, tizenhét külföldön, tizenhét halott. Ez elég pontosan elbeszéli a magyar zsidóság sorsát - mármint a kivételezett budapestiekét, mert vidéken nem volt enynyi túlélő. Jóval később ebbe az iskolába jártam én is 12 éven keresztül. Nagyon szerettem. Akkoriban talán az ország legliberálisabb iskolája volt - Lukács Sándor igazgató úr tette azzá. És a Radnótiban végzett a lányom is, szóval a család három generációja tanult a vörös téglás falak között.

Az érettségi után nem vettek fel rögtön az egyetemre, főállásban kérdezőbiztos lettem, amit akkoriban úgy neveztünk egymás között, hogy "államilag támogatott magánlaksértés". Kérdőíves szociológiai felméréseket végeztünk, a rádió- és tévéműsorok tetszési indexét mértük, meg más efféle igen fontos dolgokat. Sorsoláson kiválasztott lakcímekre mentünk, az volt a dolgom, hogy bejussak mindenhová. Jártam mindenütt, a Rózsadombtól az Ózd melletti barlanglakásokig, a komlói bányászlakóteleptől az alföldi csőszkunyhóig. Az egyetemen nem tanultam annyit, mint ebben az egy évben.

- Milyen szakra jártál?

- Magyar-angol. Az utolsó két évben még hozzájött az összehasonlító irodalomtörténet. Kis szak volt, kevés diákkal, válogatott tanári karral. Köztük Török Endre, a legemlékezetesebb tanáregyéniség. Az első két-három évet nagyjából ellógtam. Ittam a kávékat, söröket a sarki presszóban, és nyavalyogtam, hogy milyen ócska az egyetem. A bölcsészek főállásban azzal foglalkoztak, hogy szapulták az intézményt. Azután rájöttem, hogy tulajdonképpen engem azért itt nem gátol senki abban, hogy olvassak. Sőt, akár tanulhatok is. Mit mondjak, nagy felismerés volt. Úgyhogy az utolsó két évet intenzíven kihasználtam. Akkor jött ki az első kötetem, a Darvak című regény. Huszonhárom éves voltam, és ilyen fiatalon akkoriban nem volt szokás megjelenni. Harminc körül jártak az első kötetesek - abszurd és nyomorúságos helyzet. Feltehetőleg született egy pártutasítás: kedves elvtársak, mától kezdve a fiatalok legyenek fiatalok. És én beleestem ebbe a véletlenszerű szórásba - nem egyedül. Például Márton László, Nagy András, Sebeők János is ekkor kezdtek, huszonegy-két évesen - egyébként mind egykori iskolatársaim. Mégiscsak tudott valamit a Radnóti. Fábri Péternek és Bari Károlynak akkor jelent meg kötete, igazi kamaszköltőként. Hogy az igen korai megjelenés kinek tett jót és kinek nem, más kérdés. Mámorosan boldog voltam. Ám az egyetemen erős kritikai hangokkal és irigységgel is találkoztam. Nem volt felemelő élmény. Akkor még nem tudtam, hogy ez hozzátartozik a szakmához. Bírni kell. Lassanként túltettem magam rajta és folytattam az írást.

- És megéltél belőle?

- Dehogy. Nyelvtanár voltam az akkoriban indult gmk-világban. Angolt tanítottam, sokaknak, sokat. 1980-ban diplomáztam, és eltekintve néhány televíziós évtől, azóta szabadúszom. Amikor jött a rendszerváltás, engem nem ért meglepetésként, hogy a szabadság éppolyan mámorító, mint amilyen dermesztő - csupa kockázat és mellékhatás. Sokakat csak most sokkol, hogy idős korukban egyedül önmagukra számíthatnak, én meg évtizedek óta tudom.

A rendszerváltás két szempontból is fordulat volt számomra. A politikai kanyar elmondhatatlanul izgatott, valahogy már ott és akkor is nyilvánvaló volt, hogy ilyesmi egyszer adatik egy nemzedék életében. Ott voltam minden fontos tüntetésen és gyűlésen, de hát volt egy magánéletem is: az első gyerekem '88-ban született, az előző rendszer utolsó évében, a második '90-ben, az új világ első évében, és ha valaki szabadúszó betűvetőként, állás nélkül egy ekkora társadalmi fordulat és a rémítő infláció kellős közepén megpróbál eltartani két kisgyereket, gyesen lévő anyukájukkal együtt, annak nagyon kapaszkodnia kell. Úgyhogy nagyon kapaszkodtam. Iszonyatos mennyiséget fordítottam, órákat adtam, és a maradék energiáimat próbáltam a saját írásaimra tartalékolni. Írtam darabot, novellát, regényt, publicisztikát, tévékritikát, reklámszöveget. Elkövettem mindent, amit tollal és papírral el lehet követni.

- Aztán kimentél Amerikába?

- A napilapokban hirdették az egyik legnagyobb presztízsű amerikai ösztöndíjat, a Fulbrightot. Köztük egy féléves írói-fordítói ösztöndíjat. A pályázatot, egy amerikai szabványok szerint készített, komoly, 40 oldalas angol nyelvű anyagot a kultúrával foglalkozó minisztériumba kellett beadni - fogalmam sincs, hogy akkoriban éppen hogy hívták. Három hónap elteltével telefonáltam. Azt mondták, a minisztérium megtette a dolgát, rangsorolta a jelentkezőket, a listát elküldte Washingtonba, a döntés joga az amerikaiaké. Kérdeztem, engem hova rangsoroltak, közölték, hogy titkos az adat. A könyvtárban elolvastam a Fulbright-ösztöndíj szabályzatát, újra felhívtam a hölgyet, és elmondtam: a szabályzatban az áll, hogy minden adat nyilvános. Meglepetésemre a nő nem csapta le a kagylót. Megsúgta, hogy a 17. helyen állok. Gondoltam, kész, semmi esély. A magyar minisztérium aszerint rangsorolta a jelentkezőket, ahogyan szokta. Ki kinek a rokona. Az amerikaiak nem tudták, hogy ki kinek a rokona, és én, aki a tizenhetedik helyen álltam, és senkinek nem voltam rokona, megkaptam az ösztöndíjat. Ugyanis én voltam a rangsorban az első, aki megfelelt a kiírásnak. A többiek nem írók és fordítók voltak, hanem rokonok. És itthon az illetékesek úgy gondolták, hogy ez működik - ahogyan szokott. És a tengerentúl valahogy mégsem működött. Az a csoda esett, hogy jelentkeztem egy ösztöndíjra, és - noha alkalmas voltam rá -, mégis megkaptam.

Fél évet töltöttem a New York-i Columbia Egyetemen, ez sok fordulatot hozott az életemben. Hihetetlen szabadságélmény, óriás tudáshalmaz. Évekig éltem az ott felhalmozott szellemi tőkéből. Jóval később azután kaptam egy másik amerikai ösztöndíjat is, ide nem jelentkeztem, hanem meghívtak. Ez a nevezetes Iowai Íróprogram volt, ahol már sok magyar járt az évtizedek során, többek között Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Spiró György. De bárhol voltam is - később rövidebb időre más kontinensekre is elvetődtem -, írtam. És ha írok, otthon vagyok bárhol, mert "hazám az anyanyelvem". Ezt a sort először a portugál Fernando Pessoa egy versében olvastam, később magyar költőknél is. De kit érdekel, kié az elsőség, ha a mondat igaz?

- A közelmúltban több esemény szervezőjeként is hallattál magadról.

- Fontosnak tartom a gyerekirodalmat és a gyerekkultúrát - ugyan ki olvassa majd az úgynevezett magasirodalmat, ha a gyerekek nem kapnak rá a betűre? És lehangoltan tapasztalom az írás- és olvasástudatlanság terjedését. Tehát megteszem, amit tudok. Részt veszek az olyan akciókban, amik emelik az olvasáskultúra színvonalát, vagy legalább lassítják a romlást. Ilyen volt például a Nagy Könyv, ami angol ötlet alapján, az én kezdeményezésemre valósult meg Magyarországon a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. Most is próbálkozunk valami hasonlóval, egy másik, ezúttal egy lengyel elképzelés alapján. Közben 2004-ben fölkértek arra, hogy legyek a Nagy-Britanniában rendezett Magyar Magic, vagyis a magyar kulturális évad egyik művészeti irányítója - izgalmas év volt. Egyszóval sok minden történt velem. De bármi történt, a lényeg mégiscsak az, hogy egy pasas ül az íróasztalnál és ír.

Fontosnak tartom a gyerekirodalmat és a gyerekkultúrát - ugyan ki olvassa majd az úgynevezett magasirodalmat, ha a gyerekek nem kapnak rá a betűre?