A lány másodmagával megy, nem mintha félne: szociális munkásra csak legritkább esetben támadnak a hajléktalanok.

- Viszont ez a legjobb felállás - magyarázza. - Amíg egyikünk beszélget az illetővel, a másik már intézkedhet is, ha szükséges.

Hosszú, barna haja van Kovács Zsófinak. Balatonendréden, ahol született, mindöszsze egyszer találkozott hajléktalannal. Sokáig úgy gondolta, történelemtanár lesz, aztán véletlenül elolvasta, mit oktatnak a veszprémi egyetemen a szociális munkásoknak. Volt abban szociológia, pszichológia, társadalomtudomány, melyek mögé nem volt nehéz odaképzelnie a hajlék nélküli, kiszolgáltatott emberek képét, akik mind tőle remélnek segítséget.

- Kicsit túlmisztifikáltam a dolgot - vallja most már be.

A fehér Peugeot közben a Márton-hegyi teniszpálya mögött áll meg. A parkolóból alig kivehető ösvény fut lefelé, ágak zárnak fölötte össze, a sűrűben kötélre kötött kutya ugat. Aprócska irtás a József birodalma, tele szeméttel, szatyrokkal, lábosokkal, ismeretlen rendeltetésű alkatrészekkel, középen pedig egy viharvert hűtőszekrénnyel. Kiabálunk egy darabig, ám nem jön elő senki. Kovács Zsófi nem látszik csalódottnak. Megszokta az ilyet, és már indul is tovább, hisz három helyre kell még ezen a délutánon mennie: úgy tervezi, meglátogat néhány férfit, akik sátrakban élnek egy közeli tisztáson, a Vörösvári úti gyógyszertárnál egy hajléktalannal kellene beszélnie, a III. kerületi önkormányzattól pedig jelezték, az egyik Bécsi úti épület pincéjébe egy középkorú nő költözött a kutyájával. Mellesleg szociális munkásként is egy kutyás asszony volt Kovács Zsófi első hajléktalanja.

- Látszott rajta, hogy valaha jobb napokat látott: a tisztálkodószereit például egy párducmintás neszesszerben tartotta - meséli. - Nyilvánvaló volt, hogy nem bírná ki szállón, ezért szereztünk neki egy szobát. Egy idő múlva aztán nyoma veszett.

Most tűnik csak fel, milyen keveset mosolyog. Komoly arccal mutatja az utat, a kisbusz pedig már az óbudai piac környékén kanyarog. Szűk utcákba fordulunk, azokat a helyeket keressük, ahol a gyógyszertári hajléktalan meg szokott fordulni. Aprókat zökken a Peugeot, összeütődik egy dobozban a só és az étolaj. Az egyik ülés alatt egy flakonra figyelünk fel.

- Kézfertőtlenítő - mondja. - Általában nem erőltetjük a kézfogást, persze, ha látjuk, hogy igénylik, nem térünk ki előle.

- Ilyen munkára számított?

- Nem is tudom. Korábban azt hittem, sokat fogok tanulni abból, amit csinálok. Hogy más értékrendet fogok látni, mint korábban, az elesettekét, amiből kiderül talán, milyenek valójában az emberek.

- És kiderült?

- Nem igazán. Tulajdonképpen a hajléktalanok is olyanok, mint bárki más: nem jobbak és nem rosszabbak. Csak többet verte őket az élet.

2. Szabó Veronika egyszer három lábujjat talált egy zokniban. Az ujjak gazdájáról akkor már levágta az ürüléktől összeragadt nadrágot, lefeszegette a leírhatatlan állagú cipőt, de a zokninál egy pillanatra megdöbbent.

- Egyébként bírom a vért, nem zavarnak a szagok, lefürdetek bárkit, bár olyankor kesztyűt húzok - magyarázza. - Hajat vagy szakállat viszont mindig csupasz kézzel nyírok: a kesztyűt valahogy megalázónak tartanám.

Ő is, mint a rendszerváltás után annyian, véletlenül csöppent a hajléktalanellátásba. Tíz éve egyszer templomának papja mise után kihirdette a Máltai Szeretetszolgálat felhívását, mely önkénteseket keresett. Szabó Veronika ekkor járt a gimnázium negyedik osztályába. Eleinte zsíros kenyeret kent, majd a Moszkva téri melegedőn segített, később utcán élő embereket látogatott. Annyira érdekelte a dolog, hogy esti tagozatra ment át, mert többet akart a hajléktalanokkal foglalkozni. Két évig a máltaiaknál volt, aztán szült két gyereket. Amikor újra dolgozni kezdett, a legnagyobb fővárosi hajléktalanellátó szervezethez, a megjegyezhetetlen nevű Budapesti Módszertani és Szociális Központ Intézményeihez került.

- Naponta legalább százan megfordulnak itt. Van olyan, aki tíz éve visszajár.

- Ez jó vagy rossz?

- Nem tudnám megmondani. Viszont csupán három emberre emlékszem, akik kikerültek innen, és két évnél tovább sikerült talpon maradniuk. Ez már rossz.

- Megviseli, amit lát?

- Egy határig igen.

- Szokott sírni?

- Nem vagyok az a sírós fajta. Előfordulnak persze kivételek. Élt például az Apor Vilmos téren egy idős bácsi. A templom tövében lakott, verseket írt, és amikor rátaláltunk, nagyon rossz állapotban volt. Fél éven át győzködtük, hogy vonuljon szociális otthonba, amíg végre ráállt. Amikor másnap érte mentünk, hogy elszállítsuk, már nem találtuk. Akkor majdnem sírtam.

Pár perccel később már a Dózsa György úti épületben kalauzol. Megnézzük az étkezőt, a mosókonyhát, a raktárt. A társalgóban éppen egy férfi nyír egy másikat kopaszra, a portásfülkébe hajolva pedig valaki azt bizonygatja, két pohár bornál többet nem ivott. Hangja kásás, a lába néha megroggyan. Szabó Veronika egy gyors pillantást vet rá.

- Került már veszélybe?

- Megesett, hogy késelők közé kellett ugranom, egyszer pedig, a Nyugati pályaudvar melletti melegedőben valaki a lábam elé csapott egy rádiósmagnót. Nem nagy dolgok ezek.

- Akkor mik a nagy dolgok?

- Az apróságok. Jött mondjuk a múltkor egy férfi a szállóra. Akkor szabadult a börtönből, nyolc évet ült, izzadt idegességében, azt sem tudta, hogyan kell buszjegyet venni. Ilyenkor a legkisebb segítség is számít: nem nekünk, neki.

- Tudna mást csinálni? Mondjuk, ha ez a munka nem lenne.

Szabó Veronika huszonkilenc éves múlt, ha akarná, tényleg belefoghatna bármibe. Most mégis úgy néz, mint aki nem érti a kérdést.

- Mást? Mi mást?

3. Az ELTE Társadalomtudományi Kara egy Duna-parti téglaépület második emeletén van. Az egyik szobában egy bekeretezett oklevél lóg a falon, mely azt tanúsítja, hogy nemes Silbernagel Edith Jolán az Országos Szociálpolitikai Intézetben 1937-ben szociális munkásként végzett. A lapon kissé szögletes, jobbra dőlő betűkkel állnak a tantárgyak: szociális statisztika, szociális jogvédelem, hatósági ínségenyhítés.

- Az elesettek gyámolítása sokáig amolyan arisztokratahóbort volt. A rendszerszerű gondoskodás elsősorban az amerikai Mary Richmondnak köszönhető, aki amellett, hogy jótékonykodott, az első szociális munkával foglalkozó kézikönyvet írta.

Ezt már Bugarszky Zsolt tanársegéd mondja. Az emeleti teraszon ülünk, ahonnan az egész város látszik. Minden olyan békés, furcsa elképzelni, hogy ma este odalent, a háztetők alatt emberek százai nem tudják, hol töltik majd az éjszakát.

- Magyarországon hamar megindult a szociális munkások képzése, mely egészen a második világháború végéig tartott - folytatja Bugarszky. - A szocializmus aztán véget vetett ennek.

- Miért?

- Az akkor uralkodó ideológia szerint az állam minden cselekedete szociálpolitika volt, ezért a rendszer mintegy a saját belső logikájából adódóan oldotta meg a problémákat. Nagy dolognak számított, amikor a 70-es években engedélyezték a szociológusképzést, majd jóval később a szociális szervezői szakok beindítását.

Pontos, lényegre törő mondatokban beszél. Ma már az elmeegészségügy a szakterülete, ám hajdan ő is hajléktalanokkal kezdte: 1992-ben, tizenkilenc évesen már Tatabányán, a hírhedt Mésztelepen nyílt szállón dolgozott. Később elvégezte a Bárczi Gusztáv Főiskolát, majd az ELTE-n szerzett szociálpolitikusi diplomát.

- Más volt akkoriban a képzés?

- Teljesen. A legfontosabb például magának a szociális munka identitásának megteremtése volt. Hiányzott ugyanis a saját szemlélet, hisz hosszú évtizedek múltak el oktatás nélkül. Az emberek véletlenszerűen lettek szociális munkások, aki két hete csinálta, már mutatta is a többieknek a fogásokat.

- Mi változott azóta?

- A hallgatók sokkal tudatosabban választják ezt a pályát, úgy, mintha mondjuk mérnöknek tanulnának. Gyakorlatiasabb lett az oktatás is. Léteznek persze olyan elméleti tárgyak, mint a társadalomtörténet, a pszichológia vagy a filozófia, ám az igazi képzés a szemináriumokban folyik.

- Hány szociális munkás van ma?

- Diplomája úgy nyolcezernek lehet, de körülbelül hatvanezren dolgoznak a szociális szférában. Persze csak egy töredékük foglalkozik hajléktalanokkal: a gyermekvédelmistől a gondozónőig, a börtönlátogatótól az adminisztrátorig mindenki ideszámít.

Egy pillanatra meglep a szám.

- Nem bánja, hogy nincs köztük? Hogy tanítani kezdett?

- Így alakult. A Mésztelep egyébként jó iskola volt, számtalan fontos dologra jöttem ott rá.

- Mire például?

- Hogy pillanatok alatt mekkorát változhat az élet. Ilyenkor pedig nagyon veszélyes lehet az alkohol. Én például komolyan hiszem, hogy csak Jockey Ewing ihat. Egy hajléktalan nem.

4. Tóth Zelmán már akkor csodálkozunk, amikor még nem is találkozunk vele: hoszszú írás jelent meg tudniillik róla a Marie Claire nevű újságban. Eddig csak hajléktalanokról olvastunk riportokat, szociális munkásokról viszont szinte soha.

- Rólam szól ugyan a cikk, de a Menhely Alapítványra akartuk felhívni a figyelmet - mentegetőzik. - Mivel a szóvivőnk férfi, valaki kitalálta, hogy ha már női magazinról van szó, helyette beszéljek inkább én.

Az alapítvány Kürt utcai épületében ülünk, egy homályos szobában, melynek ablaka elhanyagolt udvarra néz. Az előtérből tompa duruzsolás hallatszik be, a fal mellett viharvert irattartó szekrény látszik: húszezer kartoték van benne.

- Általában valami furcsa cserebogárnak tartanak bennünket. Emlékszem, sokáig még a többi szociális munkás is különösen nézett ránk. Idős, beteg emberekkel törődni rendben volt, hajléktalanokkal viszont nem annyira.

Tóth Zelma maga sem gondolta volna, hogy egyszer ez lesz belőle. Egy ideig pszichológusasszisztensként dolgozott, aztán üzemvezető-gyakornok volt a Toldi moziban, egy lakásügy következményeként viszont kapcsolatba került a Szegényeket Támogató Alappal. Amikor a gyes után munkába akart állni, az alapnál tanácsolták, menjen a Vajdahunyad utcai szállóra, ott éppen szociális munkást keresnek.

- Korábban fogalmam sem volt arról, kik azok a hajléktalanok - vallja be. - A legközelebb akkor kerültem hozzájuk, amikor a Kálvin téren a rózsát áruló cigány asszonnyal beszéltem.

Huszonhat éves volt, amikor élete első éjszakai ügyeletébe osztották. Az épület alsó részén ötven férfi aludt, a felsőn húsz, ő pedig annyira félt, hogy nyugtatót vett be, és az asztallal elbarikádozta az iroda ajtaját. Később szinte mindent csinált: dolgozott a diszpécserszolgálaton, ült az úgynevezett teajáraton, és járta gyalogosan a várost.

- Nővér viszont nem lennék soha, a testi kontaktust ugyanis nem bírom. Amikor látom, hogy átkötöznek egy-egy fekélyes lábat, tudom, ez nem nekem való.

Tulajdonképpen hálásak vagyunk az őszinteségéért. Tényleg: miért ne mondhatná ezt egy szociális munkás? Miért lennének ők mások, mint a többiek, akik rosszul lesznek a szagtól, irtóznak a mocsoktól.

Tóth Zelma megigazítja a szemüvegét.

- Viszont nagyon szeretek beszélgetni. Talán ez is a bajuk ezeknek az embereknek: hogy senki nem szól hozzájuk. Az alkohol mellett a magány a legnagyobb problémájuk.

- Mi a legrosszabb a munkájában?

- Nap mint nap látni a hárításokat. Hogy a mentős anyázik, mert koszos lesz az autója, az orvos azt mondja, nincs hely a kórházban. Ez mindig szíven üt.

- Mit tesz ilyenkor?

- Mi tehetek? A kilencvenes években még durvább volt a helyzet, akkoriban nemcsak a hajléktalanokat, de a szociális munkásokat is lenézték az egészségügyben dolgozók. Ez azóta szerencsére megváltozott.

- Mitől?

- Furcsa, de attól kezdve fogadtak el bennünket, hogy a tévében elkezdték adni

a Vészhelyzet című sorozatot. Az epizódokban rendre feltűntek hajléktalanok is, akiket általában szociális munkások kísértek, az orvosok pedig szép lassan rájöttek, hogy ez így működik.

Később arról beszél, hogy mostanában tereptanárnak kérik fel: ő viszi körbe a gyakorlaton lévő szociális munkásokat a körzetében. Nincs persze nehéz dolga. Nemcsak itt dolgozik, de évek óta a környéken is lakik. Amikor azt mondja, Erzsébetváros összes hajléktalanját ismeri, rögtön tudjuk, nem túloz.

- Van úgy, hogy este megyünk hazafelé a férjemmel, a sötét kapualjakból pedig sorban rám köszönnek a hajléktalanok.

- Ez jó érzés?

- Kicsit bonyolultabb ennél. Ilyenkor azt érzem, amit más munkánál talán soha: hogy egy pillanatig sem lehetek civil.

5. Vecsei Miklós irodájában egy fénykép áll a könyvespolcon, rajta néhány ázsiai kisgyerek és ő. A felvétel Pakisztánban készült.

- Mindig elleneztem, hogy a Kárpát-medencén kívül dolgozzunk. Ezen az úton azonban tisztábban éreztem, mint máskor bármikor, mit jelent a szó: lélek.

Vecsei a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, ám önmagában ezért még nem találkoztunk volna vele. Ő volt viszont az a hajléktalanokkal foglalkozó kormánybiztos, aki lemondott, amikor egy jogszabály az önkormányzatokat felhatalmazta arra, hogy bázisszállóknak nevezett sátrakban helyezzék el a hajléktalanokat.

- Olyan fontos a lélek? - kérdezzük, mert erről eddig még senki nem beszélt.

- Inkább az a kérdés, lehet-e máshogy közelíteni egy bajba jutott emberhez, mint a lelkén keresztül? - mondja. - Persze ez kétirányú dolog. Engem minden egyes eset mélyen megérint, szinte érzem, ahogy elkezd rezegni bennem a történet.

Hajdan, két évtizeddel ezelőtt párhuzamosan végezte Budapesten a teológiát, és Egerben a Ho Shi Minh Tanárképző Főiskola orosz-történelem szakát. Hétvégeken a zugligeti templomba járt, ahol Kozma atya, a szeretetszolgálat alapítója misézett. Apránként került az egészbe: a rendszerváltáskor a templomudvaron sátorozó keletnémeteknek segített, később vastüdős betegekhez járt a Baba utcai klinikára, majd hajléktalanokkal foglalkozott. Közben megtanult pelenkázni, katéterezni, bár azt, amit most szociális munkának hívunk, leginkább a többiekkel beszélgetve ismerte meg.

- Most is azt vallom, a szakma igazán csak a gyakorlatban sajátítható el. Ha tanítok, a hallgatóimat néha elviszem kukázni, hogy átérezzék, milyen kemény munka is ez. Tulajdonképpen ugyanazt csináljuk, mint a hajléktalanok: megtudjuk, mikor teszik ki a szemetet, aztán az első busszal kimegyünk a terepre, és tényleg guberálunk. Kiválogatjuk azokat a dolgokat, amiből egy hajléktalan pénzt remélhet.

- A kukázás mint tananyag?

- Ez csak egy eszköz, hogy megértsük ezeket az embereket. Az empátia ugyanis nagyon fontos: a szociális munka tele van érzelemmel.

- Kiből lesz jó szociális munkás?

- Aki bírja szívvel, nem fásul el, és nem jelenik meg benne az előítélet. Azt szoktam mondani, addig szeretném ezt csinálni, amíg be tudnak csapni.

Nemrég múlt negyvennégy éves. Elöl kissé már őszül, sokat mosolyog, és beszéd közben néha összekulcsolja a kezét. Elmeséli, hogyan ütötte egyszer meg valaki, aztán, talán egyfajta ellenpontként, azt mondja, barátra is talált már a hajléktalanok között.

- Kopasz volt, szakállas és tetovált, néhányszor börtönben is ült - mondja. - Korábban bányászként dolgozott. Mindig az igazságot kereste, talán ezért is szerettem meg annyira. Furcsa: egyszer azt kérdezte tőlem, igaz-e, hogy Szepes Mária Hamvas Bélát plagizálta.

- Mi történt vele?

- Öngyilkos lett nyolc évvel ezelőtt.

Hallgatunk egy sort. Vecsei Miklós hátradől a fotelben.

- Meg kell tanulnunk jól segíteni egymásnak - mondja végül.

6. Éppen a Bécsi úton járunk, amikor Kovács Zsófit mobilon hívják. Egy hajléktalant láttak valahol, akit azonnal a Miklós utcai ellátóba kellene vinni.

- Ez lehet, hogy pisis-kakis menet lesz. Akarják?

Amikor egy sarokkal arrébb kiszállunk, letekeri az ablakot.

- Ugye, az előbb azt mondtam, hogy nem tudtam meg semmit az életről? - szól ki. - Hát, ez azért nem így van.

Azzal már indul. Még látjuk, amint a kisbusz a többi autó között halad, egy másodpercre megpillantjuk Kovács Zsófit is, aztán eltűnik a szemünk elől.

Csak később jut eszünkbe: nem fogtunk vele kezet.