Csubinak nagyon megtetszett az ötlet ("kinek nem tetszik ez?" - kérdi), meg is osztotta gyorsan bátyjával, Gézuval, aki szintén látott fantáziát a dologban, no de nem vonattal, mert az 10 200 kilométerre nem elég sportos, meg hát a vonaton éjjel az ember a tájat sem látja. Ekkor találták ki, biciklivel mennek, méghozzá a pekingi olimpia idején, hátha a népek barátsága jegyében akkor vízumot is könnyebb kapni. Mindez öt éve volt.

Amikor az idén megkezdték az előkészületeket, kiderült, vízum dolgában tévedtek: az olimpia alatt inkább nehezebb volt a beutazási papírokat megszerezni. Bár a mongol követségen egy Szegeden végzett konzul földiként fogadta őket, a többi vízum beszerzése rengeteg idegeskedéssel, sakkozással, izgulással járt. A bicikli gyanúsnak tűnt mindenhol, pedig a 29 éves Csubi és a 41 éves Gézu csak a visszaútra vette meg a repülőjegyet egy vietnami cégnél a józsefvárosi piaccal szemben, egy régi raktárépület első emeletén. Szürke, érdektelen turistának akarták magukat mutatni, az orosz vízumot így is indulás előtt pár nappal kapták meg.

- A sok izgulás miatt aztán el is ment a kedvünk az edzéstől - mondja Gézu. Persze azért nem egészen nyom nélküli az a felkészülés: egy kalandtúra itt, egy versenykerékpározás ott, egy magyar bajnoki cím 12 órás futásból amott. - Rendszeresen sportolunk, önmagunkban meg hiszünk. Gyengén is erősebbek vagyunk az átlagnál. Makacsak vagyunk. Össze tudjuk szorítani a fogunkat. Nagyon tudjuk magunkat sanyargatni. Nehogy már a szervezet visszapofázzon! - avat be a kitartás receptjébe Gézu. Önbizalomra és mozgásszeretetre példaként álljon itt csak annyi, hogy amikor Gézu 18 éves építésztechnikusként besétált egy cég irodájába és meglátta a hamutartót, rögtön ráförmedt az ott dolgozókra: - És maguk ezt használják is itt bent? Magától értetődő volt, hogy a kinti munkát, a kőművesbrigádot választotta. No és a fiúk nem isznak egy korty alkoholt sem, és húst sem esznek.

Mindeközben nem merték elmondani senkinek, hogy ellinkelték az edzést. A 20 éves mountain bike-okat is az utolsó pillanatban vitték el szervizbe. Ki szokták nevetni őket az öreg és megbízható bringák miatt, de ez őket nem zavarja. Inkább felpiszkálta őket, hogy a szegedi kerékpáros-egyesületben fogadást kötöttek, eljutnak-e egyáltalán Ukrajnáig.

Egy májusi napon aztán megpakolták a víz és étel nélkül is 35 kilós kerékpárokat, hogy 60 nap alatt Pekingbe tekerjenek. A gyors tempó Gézu kikötése volt a családra való tekintettel, és a sportosság miatt is.
- Olyan dolgot akartunk csinálni, amit ha az olimpiára készülő sportolók meghallanak, eszükbe jut, hogy naponta mennyit megy az a két nem normális ember - mondja Gézu.

Az út elején jött az első elbizonytalanodás ("ha nem is mélypont"), amikor 20 kilométer után az első egészségügyi megállónál mindkettőjük lába remegett. Első nap 180 kilométert mentek, a másodikon 170-et. - Akkor érzi az ember, hogy úristen még csak két nap telt el, eláztunk, jégeső vert minket, a hátsóm és a lábunk kész van, a térdem fáj, most léptük még csak át a magyar-ukrán határt, s a térképet meg se nézzük, mert még nem is látszunk rajta - vallja be Csubi. De nem volt mit tenni. Sőt kiderült, fáradtan is tudnak tekerni 200 kilométert, és onnantól kezdve nem volt megállás, csak a kőkemény küzdelem.

Napi 8-9 órákat mentek, átlagban 170 kilométert. Kétszer kerekeztek 300 fölötti távolságot egy nap alatt. - Úgy mentünk, mintha üldöznének - mondja most már nevetve Gézu. A költségvetésük szűkös volt: napi 3000 forintot engedélyeztek maguknak. Sosem költötték el. Volt, hogy 170 kilométert mentek rossz kerékkel, kiakasztott fékkel, föllazított küllővel.
- Nem az a fontos, hogy jó legyen, hanem hogy emlékezetes - idézi egy ismerőse mondását Gézu.

Csubi mindig elhitte a rossz híreket, Gézu bizakodóbb volt. Az út előtt ijesztgették őket, hogy Ukrajnában kirabolják őket. De ott a helyiek meg akarták hívni őket sörözni. - Eszükbe nem jutott, hogy elvegyenek tőlünk, csak adtak - emlékezik Gézu. Oroszországban a rendőrökkel riogatták őket, akik inkább csak azért állították meg a fiúkat, hogy megcsodálják a két kerékpárt és végigmérjék a két csodabogarat, akik menthetetlen elszántsággal végigküzdik magukat a nagy medve 6500 kilométer széles derekán. Egy francia is elismerően beszélgetett velük, ő futva ment Pekingbe, bár később egy buszon látták. Szibéria közepén, Jurgamisban, Gézu születésnapja előtti este egy dzsúdóedző és a felesége fogadta be őket. Ott még húst is ettek.

Omszkban a helyiek óvták őket a kis szibériai falvaktól. De az éhség bevitte őket. Hamar megtanulták, errefelé estére már nincs kenyér és mindenki részeg. - Szibéria civilizált milliós nagyvárosai és a kis falvak között száz év különbség van. Faházak, a világháborúból maradt oldalkocsis motorok, szürkeség mindenütt és nyomor - meséli Gézu. S bár az iskolai nyelvórákból már csak a szovjet himnusz maradt meg benne, nem volt nehéz kapcsolatot teremteni az emberekkel. - Normálisan kell viselkedni. Az ember nem tüntethet nyugati felsőbbrendűséggel - mondja Gézu, aztán valami olyasmiről beszél, amire csak az út tanít meg: - Azt vettük észre, hogy az emberek általában jók. Szeretik még az idegent is - mondja. Mongóliát nagyon várták a fiúk, joggal, hiszen itt út fogadta őket a határ túloldalán, igaz, a felezősávot éppen kézzel festették a munkások. Az első étteremben, ahová beestek, kiderült, a tulaj Magyarországon tanult. Tortával köszöntötte a testvéreket.

A mongolok azt mondják, "a jószívű ember esőt hoz", és Gézu és Csabi Ulánbátorba öt éve nem látott, 3-4 napos esőt hozott. Aztán jött a Góbi sivatag 460 kilométere, ahol út ismét nem vezetett. A sivatagban egy idő után penészes kenyéren éltek, és egy szentélyben kaptak hat liter vizet.

Az utolsó egy hét Kínában kegyetlen volt, hiába volt aszfalt, kedves emberek, sőt életnagyságú fém dinoszauruszok az út mellett. Egyre nehezebben ment összecsomagolni a cuccot, fogytán volt az erejük. Így, amikor idő előtt, az 58. napon begurultak Pekingbe, nem a diadalra gondoltak, hanem arra, hogy hány óra van még naplementéig, hol találnak szállást, merre lehet a Tiananmen tér. Az eredmény miatti jó érzés másnap reggeltől szépen megnyugtatta őket. Aznap elmentek sétálni, de tíz perc gyaloglás után mégis inkább biciklin mentek tovább. Hazaérkezéskor, a pekingi gép leszállása után pedig még hazabicikliztek Budapestről Szegedre.

Persze tervezik a következőt. Londonba snassz lenne biciklivel menni 2012-ben, úgyhogy Csubi azt tervezi, lefutja hasonló szellemben. Végre nem kell vízum. Gézu pedig Nordkappra vágyik.

Gézu és Csabi "a melós kategóriába" sorolják magukat. Gézu minden beosztásban dolgozott már építkezésen, Csubi segédmunkás, egy kertépítő, térburkoló cégnél. Kiegyensúlyozottak és egészségesek. Pénz nélkül, akaratból, erőből, hitből mentek. Nem a dicsőségért, magukért. Az unokákért, hogy legyen mit mesélni, amikor már nem megy a kerekezés. Tanultak, és olyan élményeket szereztek, amelyeket nem lehet aranyban mérni, vagy elvenni. Azt mondják, semmi sem volt biztos, így sem kérni, sem ígérni nem mertek, ezért nem verték nagydobra az út előtt vállalkozásukat. Most már lehet.

Móricz Simon