Szélső fal, mondja, ott kapott találatot a ház. A gyerekek a szobában bicikliztek. Bólintok, ez elképesztő. Zách néni is bólint, az. Az orvos nem hitte el, hogy abban a szobában voltak a gyerekek, hogy leomlott a fal, és kiláttak a bolgárkertekre, a mai Palota felé, ahol akkor puszta volt, a háború előtt meg kertek, de ahogy lőni kezdtek, eltűntek a bolgárkertészek. Kinézhettek: a lyukon át a pusztára.

Átjöttem a szomszédba beállítani a tévét, és ez lett. Elképzelek egy üres mezőt a Rákos-patakig. Zách Aranka kiment az utcára a bombázás alatt, mérgében vagy félelmében, nem tudja eldönteni utólag. Elindult a két gyerekkel orvoshoz, sikítottak a Thököly úton a bombák, ahogy a filmekben. Így mondja Zách néni, olyan régen volt, és annyira hihetetlen, hogy efféle egy emberrel megtörténhet, hogy úgy emlékszik rá, mintha a tévében látta volna. Valami korhatáros filmben. Csak az a képtelenség, hogy mikor fölidézi, magát látja. Ő játssza a főszerepet.

Mutatom a tévén, hogy megvan az egyes. Rögzítve. Zách néni mosolyog, gondoltam, hogy maga ért hozzá. Egy asszony zokogva vitte le a rendelő mögött az óvóhelyre a gyerekét, a kertben nyílt a pince, és Zách Aranka látta a gyerek feje lógásáról, hogy már nem él, hiába a zokogós kapkodás, a kisfiú halott. Ő akkor még nem látott halott gyermeket, de elsőre fölismerte, hogy nem úgy lóg, mintha aludna. Lazább, tehetetlenebb volt, testrész lett a kinyúlt nyak, akár valami haszonállaté, a körhangra kilógatott libáé, hosszú, vékony selymes nyak, szőke pihékkel, és a kis gallér, keménygallér volt a hófehér ingjén, a rövidnadrág meg sötétkék szövet, élére vasalt. Valami ünnepség lehetett, gondolta Zách Aranka.

Mi legyen a hármas csatornán, kérdezem, de nem kapok választ. Odateszem a Dunát. Még éppen befértek ők is a légópincébe, Zách Aranka és a két gyerek, az ottani lakók csodálták őket, és haragudtak rájuk, mert szűken voltak, de nem mertek szólni, talán mert a két Zách gyerek tekintete megrémisztette őket. Kábák voltak a gyerekek, mintha hipnózis alatt lennének, két merev tekintetű, kikapcsolt robot.

Híreket adnak a tévében, sivatag, por, kabátos katonák. Ötven csatorna van, mondom, soká tart, mire mindet mentem. Erre leül mellém, és ott folytatja. A halott gyerek édesanyja őt nézte, meg a gyerekeit, nem ringatott, nem sírt, csak szorította a testet, hagyta, hogy lógjon a feje, markolta a vékony oldalát. Ő akkor megkérte az orvost, hogy vizsgálja meg az övéit. A férfi pulzust tapintott, semmi mást, és azt mondta, rendben, jól vannak, mi érte volna őket. Hát az, felelte Zách Aranka, hogy abban a szobában voltak, ahová becsapódott a bomba, három és fél méterre tőlük leomlott a fal.

Hagymát pucol a képernyőn egy idős, kiégett színésznő. A túró a földre borul. Eszembe jut a klasszikus mondat, "megeszik ezt még a pesti népek".

Zách néni mesél tovább. Az orvos a kőporos arcú, gyerekekre nézett; ő azt nem hiszi. Akkor az a kérdés, hogy hallanak-e. Zách Aranka zenetanár gyomra abban a pillanatban vérezni kezdett, a vérzés tényét persze még nem tudta, csak, hogy kérlelhetetlenül fáj. Hogy neki, egy zongoristának süket gyerekei lesznek. A másik asszonyra nézett, aki egy pillanatig mintha ringatta volna a sajátját, aztán mereven ült. Mintha már akkor is emlék lett volna. Egy fotó, ami beleég Zách néni fejébe. Ott van még most, ötven év múlva. Az orvos azt mondta: "maga egy szerencsés aszszony, Zách Aranka!" Ő meg próbálta érezni ezt, de nem sikerült. Megkérdezte az orvost, mi történt a halott fiúcskával.

A doktor azt felelte, születésnapja volt. Keserűen elmosolyodott, a születésnap magában nem halálos, a születésnap túlélhető. Két szobával arrébb volt, két egész szobával arrébb! A cselédszoba szélét kapta el a bomba, senkinek nem lett baja az ijedtségen túl. Andriskának sem, csak ijedtség. Kizárólag az ijedtség, ismételte meg az orvos, miközben Zách Aranka gyerekeit vizsgálta, és ekkor Aranka már tudta, amit az orvos néhány pillanattal később ki is mondott, csak előbb arról beszélt, hogy ő szegte meg a tortát, mert Andriska még ügyetlen volt hozzá, és most már ügyetlen is marad. Imádta a csokitortát, az első falatot emelte a kis villával a kis szájához, mikor az elképzelhetetlenül hangos csattanás kitörte az ablakokat, és a levegőben megállt az evőeszköz.

A színésznő gyűlölködik, önmagát is gyűlöli, adásban nem tud főzni, mert az életben sem volt kinek, nem lett gyereke, kinek főzött volna. Elég jó a színházi zsömle. Lementem a csatornát, és Zách nénire nézek. Mondja, mi a történet vége. Az orvos látta, ahogy a gyerek szeméből eltűnik élet, hogy bármilyen szakképzett, tapasztalt szakember, nem fogja tudni megmenteni, és a szeme láttára, a torta elfújása után egyszerűen belehal az ijedtségbe az ő egyetlen, elsőszülött fia. Ennyi, mondom. Nincs több adó.