Azért kell külön hangsúlyoznom, mert hatéves koromra már beszéltem németül is, értettem valamelyest az itteni és a szomszédos falvak sokác nyelvjárásából. Három nemzetiség élt itt együtt, egymással békében. Az utca, a közös játékok alakították már zsenge gyermekkoromban az egymást értő és megértő készséget. Látszólag zagyva keveréknyelv volt a közös érintkezés kifejezőeszköze: keverve magyarral, svábbal, sokáccal. Az anyanyelvet mégis tisztán őrizte mindegyik. A tisztaságot a mesék és a dalok védték. Ma is tisztán emlékezem az alsó faluvégen, a Kátolyba menő szekérút mellett lakó Jugovics Marica anyóra, kinek unokája - egy kislány - velem együtt kezdett írni-olvasni tanulni az első elemi osztályban, igaz átéléssel mesélte nekünk, az időnként itt összeverődő gyerekeknek "Cserni Jován" hőstetteit, meg-megszakítva a történetet egy-egy dallal, melyeket szerinte Jován a kedvesének, bizonyos drávasztárai Marica nevű horvát lánynak énekelt. Mint kísérő kórus danoltuk mi is: "ej, Marica moje, moje..."

Fönt a német faluban meg - ahonnét Fink Stefka első iskolapadtársam rohant reggelente a "Nixprot" (nincsenkenyér) utcából a magyar falu közepén épült iskolába - Khű Misl "féter" meséit hallgattuk, a korán ránk érett októberi estéken, a
königgrätzi csatáról, ahol a porosz király jól elagyabugyálta "Franz Jozef der ersztét". A kivénhedt veterán, aki tábori tüzér volt és a poroszok fogságába esett, mert az ágyút vontató osztrák lovasok elszeleltek, háborús történeteit a Radetzky marsall fűszerezte, és svábul szidta "az osztrák sógort", mint igaz magyar hazafi.

Kovácsék portáján, Kati nénjének Tündér Ilonáról és Vitéz Jánosról szólt a mese, csodás képekben bugyogott ajkáról a szó, mint a Tölös erdejének tiszta patakvize. Ő is énekelt. Vitéz János epekedő dalát: "Lekászálták régön, köd megüli a rétöt..."

Mögöttünk az északi égaljára a Zengő emelte kékes kúpját. Ha hosszú gúnárnyaka körül ezüst felhő pamacsa játszott, készült a "Trach (Drach)" vihart zúdítani a hegy lábától párhuzamosan délnek futó völgyek falvaira. Így mondták a németek. A magyarok a garabonciás diák köpönyegét látták a hegy ormát megülő felhőben. Az őszi kukoricafosztóban még éltek a boszorkányok és a "tüzes emberek", akik egy nemzedékkel korábban még rontottak-bontottak a faluban vagy a Hirdre vezető földút szurdokaiban tanyáztak, riogatva a későn útnak induló fuvarosokat. (A "tüzes emberek" a század elején valóban léteztek. A föld hajszálrepedéseiből időnként felszínre tört a metán, és olykor méter magasságú fáklyává lobbant. Az enyhe szellő mozgatta, és a babonás képzeletben hajladozó ember alakot öltött.)

Ebben a zavaros nyelvi és tudati világban kellett az iskolának rendet vagy legalábbis valamiféle rendszert teremteni. Én városból kerültem hatéves koromban ebbe a faluba. Anyám súlyos betegsége késztette apámat, hogy nagyanyámhoz, illetve nagynénémhez adjon. A városban óvodába jártam. Nekem már voltak felhúzható játékaim. Előnyben voltam társaimmal szemben, mert láttam vonatot, sőt Pécsváradig utaztam is rajta. A falu meg tizenkét kilométerre volt a járási székhelytől, és csak kátyús szekérutak vezettek akkor odáig. A városban autóban is ültem, villannyal világítottunk, volt rádiónk, apámnak kerékpárja. Itt a faluban csak az orvosnak és a jegyzőnek volt biciklije. Meséltem is büszkén a "Farádról", a "bicikliről", fölényesen magyaráztam, miért nem esik el vele a jegyző. Faggatnak a nagyobbak: ugye csak kitaláltam a mozit, meg a többi "csodát". Előbb hitték el a "tüzes emberek" ártó szándékait, mint a "beszélő vásznat".

1935. szeptember 6-án, nagyanyám pofonjaitól támogatva és serkentve léptem át a berkesdi Római Katolikus Elemi Népiskola küszöbét először. A szégyen könnyei maszatolódtak arcomon, mert idejöttömkor apám felruházott. A sötétkék, hosszúnadrágos tengerészöltönyömre voltam a legbüszkébb. Apám távozása után nagyanyám családi tanácsot tartott, és úgy döntött, hogy ilyen lehetetlen öltözékben nem mehetek iskolába. A nadrág szárát térden alulira kurtította, a blúzról lefejtette a tengerészgallért. E ruhatorzóba öltöztetve vitt azután az iskolába. Az ajtóban a plébános, a mester és a kisasszony fogadott minden elsőst, és ahhoz mérten, hogy kinek a szülője, rokonsága milyen tehetős volt, hosszabb-rövidebb ideig beszélgettek vele. Látva őket, még egy elkeseredett kísérletet tettem, hogy nagyanyámtól szabadulva elszaladjak. Ő azonban olyan szorosan markolta kezem, hogy a menekülés teljesen kilátástalan volt. A plébános kövér, joviális ember, a fejem búbját próbálta simogatni. A kisasszony leguggolt hozzám, és illatos zsebkendővel próbálta maszatos arcomról letörölni a könnyeket. "Arme Weise" - mondta nagyanyám, majd bosszúsan rántott egyet rajtam, mitől a tanítókisasszony karjaiba penderültem. Átölelt, és halkan mondta: "Mária néni vagyok, és téged hogy hívnak?" "Rudika vagyok." Kézen fogott, és nagyanyámat otthagyva bevezetett az osztályba. Az ablak melletti első padba ültetett. "Ugye te leszel a legokosabb?" - kérdezte szelíden. "Igen" - hüppögtem. Egy szentképet tett elém a padra. "Ha nem sírsz, akkor neked adom."

Ugyan, hogyan is mondhattam volna neki el, hogy miért kapaszkodtam a kezébe, és miért csókolgattam. Hiszen anyám kezét szorítottam akkor kétségbeesetten, anyámét, akit már három hónapja nem láttam. Talán már nem is élt, és hiába voltak rokonaim, hiába minden játék, a többi gyereknek mindnek volt édesanyja, csak az enyém nem jött el az iskolába. Ha nem is mondtam, a tanítónőm bizonyára megérezte, mert az első órán már arra kért, meséljek a városról, ahonnét jöttem. Lassan megnyugodtam. Jutalmul egy szem cukrot kaptam. És attól a naptól fogva, valahányszor új betűt tanultunk, nekem kellett bemutatnom az olvasókönyv betűihez kapcsolódó mozdulatokat, mert mi még nem vonalakra bontva, betűelemekből tanultuk összerakni a betűformákat, hanem a hang és a kísérőmozdulat kombinációjából jegyeztük meg az írás gyakorlása előtt a betűk alakját. Négy osztály volt együtt. Elsőtől a negyedikig. Ezt a négy osztályt tanította egyidejűleg Csillag Mária. Karácsonyra így is megtanultunk írni és olvasni. Gyönyörű meséket tudott az én első tanító nénim. Minden tanórája egy mesével kezdődött. A nagyobbaktól a mese végén azt kérte: írják le a palatáblájukra, mi volt a mese lényege. Amíg nem tudtam írni, kifejezetten bántott, hogy nem írhatom le, pedig megígértem Mária kisasszonynak - mert kisasszonynak kellett szólítanunk, míg az ötödik-hatodik osztályt tanító, a kisasszonynál fiatalabb férfit Mesternek -, hogy én leszek a legokosabb.

Az osztatlan iskolának számomra az volt az előnye, hogy a gyakorlást az iskolában végezhettem. Igaz, az iskolán kívüli tanulásra nem nagyon maradt idő. Reggel nyolctól délig és délután kettőtől négyig tartott a tanítás. Minden csütörtök szabad volt. Otthon, különösen késő ősszel, télen és kora tavasszal legfeljebb vacsoráig jutott egy kis idő a tanulásra, mert amikor október közepétől március elejéig este hétkor megkondult a "vecsernyére" szólító harang, nagyanyám leoltotta a petróleumlámpát, és következett a hosszú éjszaka. A szoba megtelt a képzeletem árnyaival. Megelevenedtek Csillag Mária aznapi meséjének alakjai, és én mesehőseimmel együtt harcoltam a hétfejű sárkány, a griffmadár, a gonosz boszorka, az álnok király, a komisz földesúr ellen. Szabadon és bátran lehettem Cserni Jován, a szilágyi erdő szélét uraló borz, megmenthettem a poroszok fogságából Khű Miska bácsit, eltapostam a perekedi dombtetőn gonoszkodó tüzes embereket... Miközben a másik szobából behallatszott öreganyám rózsafüzért morzsoló mormogása.

Egy évig volt tanítókisasszonyom Csillag Mária. Sok jeles pontot kaptam tőle, és minden tíz pont után egy szentképet, de a legtöbbet emberségéből adott nekem.

Közel két évtizeddel később, túl egy világégés poklán, átlábolva a vesztébe kergetett ország romjain, lélekben eltemetve barátok, jó ismerősök, rokonok emlékeit, kiket könyörtelenül felfaltak az emberi gyűlölködés évei, találkoztam újra és utoljára első tanítónőmmel. A Magyar Rádió munkatársaként hosszabb időt töltöttem Pécsett. Akkoriban indult a pécsi stúdió önálló adása. A magyaron kívül fél-fél órás horvát és német nyelvű műsor... Eszembe jutott első iskolám és első tanítónőm. A faluhoz már nem kötött semmi. Nagyanyám még a háború előtt meghalt. Nagynénémék elköltöztek, nagybátyámat, két unokafivéremet örökre elvitte a "malenkij robot". De mi lett Csillag Máriával?

A faluban kerestem. Frissen aszfaltozott úton érkeztem a dombon álló templom melletti régi iskolához. Ablakai, mint vakember szeme, törött feketeként, nem verték vissza a tavaszi napfényt. Milyen hatalmasnak láttam valaha, s milyen kopott, görnyedt lett szegény. Töpörödött, mint Eilingsfeld Mári "grószmuttija" volt valaha. Kissé szomorúan, elmélázva néztem. "Az iskolát keresi?" - szólított meg egy magam korabeli asszony. Bólintottam. Elmagyarázta, hogy arra följebb, a falu közepén tavaly készült el az új iskola. Új, nyolcosztályos állami általános iskola, tizenkét tanerővel.

Igazgatója a "Mester". Megöregedett. Haja ősz. De a hangja friss, mint régen, mint fiatal tanító korában. Háromévi frontszolgálat, háromévi hadifogság. Csillag Máriáról kérdem. Rám néz, s anélkül, hogy mondaná, szeméből olvasom: szegény.

A háború ezt a falut sem kímélte. A fasiszta Volksbund 1939-ben befészkelte magát ide, s hamarosan megosztotta a németeket, magyarokat, rácokat. A barátok egymás ellenségei lettek. 1941-ben német tannyelvű iskola alakult. Folyt az agitáció. Az anyanyelvi oktatás ürügyén a "birodalmi eszme" került előtérbe. A felkorbácsolt nacionalizmus szembeállította egymással az embereket. A zömmel egy falurészben lakó németek között elhintetett a viszály magja, amely átterjedt a magyar falura is. Annak a németnek, aki nem akarta német iskolába járatni a gyermekét, betörték az ablakait. A felszított szenvedélyek között a régi békesség apostolaként házalt Csillag Mária, hogy hajdani magyar és német tanítványait újra egymás szeretetére és megbecsülésére vezesse. A "bundisták" többször feljelentették. 1944 szeptemberében bevitték a pécsi Gestapóra is. Néhány hónap múlva került vissza a faluba megtörten, de az emberbe vetett régi hittel. A felszabadulást követő német kitelepítések során kegyelemért házalt a demokratikus hatóságoknál, hogy tegnapi ellenségeinek, akik gyűlölködve acsarkodtak rá, kegyelmet és bűneikre megbocsátást kérjen. Az iskolák államosítása után még öt évig tanított, akkor beteg lett. "Úgy tudom, jelenleg a püspöki szeretetotthon lakója, mint nyugdíjas" - közölte a "Mester".

Nem a szeretetotthonban, hanem a kórházban találtam rá. Az elfekvőben búcsúzott szelíd alázattal az élettől. Gyermeke sosem lehetett. Megmaradt lánynak. A szememben hajdan oly szép virágot de nehéz volt száraz hervadásában viszontlátni. Megismert. "Túlélted?" - kérdezte pihegő susogással. Egyetlen tanítványa voltam, aki élte alkonyán rátalált. Vittem volna neki mindent. A kezemet fogta, mint első találkozásunkkor annak az árva, könnyes szemű kisfiúnak, akit anyai szeretettel ölelt magához... Búcsúzóul azt suttogta: "Bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek". Másnap Budapestre rendeltek, s mire két hét múlva újra Pécsre értem, már az Újtemetőben zárta magába a föld.