– Hisz a csodákban?
– Attól függ, mit nevez csodának. A váratlanban, a meglepetésben, a véletlenben hiszek. Nevezze csodának!

– A véletlent ezek szerint nem tartja véletlennek.
– Dehogynem. Igenis van olyan, hogy véletlen: amiről lehetséges volt, hogy nem történik meg, vagy nem volt valószínű, hogy megtörténik. Találkozás például egy emberrel, vagy hogy kibe leszünk szerelmesek… Tudja, mennyi ember él a földön? Hogy pont abba az egybe és pont akkor. Nem az a kérdés, hogy esetlegesség van-e az életben, hanem, hogy mit kezd vele az ember. Még a balszerencsét is át lehet alakítani – szerencsévé. Megteszi az ember vagy nem.

– Többször említette a szerelmet. Most is aktív, fontos gondolat az életében?
– Nem, azt hiszem, túl vagyok a szerelmes korszakomon, de hosszú ideig igen, az volt.

– Túl lehet azon lenni?
– Talán nem, de ebben a pillanatban nem vagyok benne.

– Mi az, amit a sztereotip nagymama-szerepből vállal?
– Nincsen ilyen szerepem. A sztereotip anyát sem vállaltam. Most már dédmama is leszek pár héten belül. A sztereotip dédmama szerepek pedig még nincsenek kiosztva.

– Büntetné gyilkolásért Toldi Miklóst, János vitézt, valamint Jancsit és Juliskát?
– Nem tudok bíró lenni, ha nincs ügyészem és védőügyvédem. Amikor középiskolában tanítottam, szerveztem bíróságot irodalmi hősök köré, és a szereplők arról vitatkoztak, hogy büntetendő-e a cselekmény vagy sem.

– Mivel vezette félre az országot, amiért a Sánta Kutya-díjat is megkapta!?
– Nem tudom, nem vagyok ugyanis abban a helyzetben, hogy az országot vagy bárkit félre vezessek. Legfeljebb a barátaimat vagy a tanítványaimat, de azt sosem teszem.

– Álmodik még a holokauszttal?
– Érdekes módon már egyáltalán nem. De vannak olyan traumatikus hatásai, amelyeket le kell küzdenie az embernek. Például sokáig nem mertem végigmenni a Margit hídon, mert vonzott a víz, hogy beugorjak a Dunába. Behunytam a szemem vagy villamossal mentem.

– Mit gondol, mi kerül a történelemkönyvekbe a rendszerváltozás utáni húsz évből?
– Ezt nehéz megmondani. Attól függ, hogy ki írja. Talán az – hogy azt a régi buta kifejezést használjam –: nem tudtunk élni vagy rosszul éltünk a szabadsággal. Valószínűleg azért, mert krónikus államférfi-hiányban szenvedtünk és szenvedünk ma is. Ezt még egy okos politikus sem tudja helyettesíteni, mert ő is csak egy okos politikus. Sajnos meghalt Bibó István, ő alkalmas lett volna erre a szerepre. Nemrég Németországban láttam egy filmet Joschka Fischerről. Megmagyarázta az embereknek a megmagyarázhatatlant. Például, hogy miért támogatta a Szerbia elleni háborút, miért engedte, hogy német katonák vegyenek részt, amikor még a bosnyák ügyek voltak terítéken – etnikai tisztogatás, tömeggyilkosság folyt. Nagyon erős volt a beszéd, és a megszólítása gyönyörű: kedves barátaim, kedves ellenfeleim! Így beszél egy államférfi.