Kinek mondod el, ha baj van?
Húsz éve sétáltatunk kutyát a főváros egyik nagy parkjában. A tér délután megtelik kutyásokkal és egészen késő estig turnusokban váltjuk egymást. Mindenki ismer mindenkit. Tavaly nyáron mosolygós kislány rohan a kutyánkhoz. – Nemrég költöztünk ide, most új iskolába megyek. Kicsit izgulok – csacsogja. Beszélgetésbe elegyedünk, majd hazamegyünk a kutyákkal. A kislány még marad. A következő napokban is a téren van, ha korábban, vagy ha kissé késve is megyünk le kutyáinkkal, mindig összefutunk vele. Úgy tűnik a nyarat a téren tölti.
- Tomi, Laci – kiáltja kétségbeesetten körbenézve, majd zaklatottan a játszótér felé rohan. Megtorpan. Két kis alak közeledik felé. Megállnak, pár perc múlva szétoszlanak. - Nem tudok mindig figyelni rájuk – sóhajt fel a kislány. Kiderül, hogy a tízév körüli Bogi nem egyedül van a téren, két kisebb testvére is mindig vele van. De hol vannak a szülők? Valahogy sosem látjuk őket.
A nyárból ősz lett, a gyerekek állandó szereplői lettek a kutyasétáltatásnak. Az egyik délután kis kitérőt teszünk a közeli gyógyszertár felé. - Hadd menjünk mi is! - kérlelnek a gyerekek. A kisebbik kisfiú mamám kezébe süllyeszti apró kezeit, pár perccel később már mindkét fiú belécsimpaszkodik. Én kicsit lemaradva Bogival haladok. „Annyira elegem van már abból, hogy mindig lent kell lennünk. Haza nem mehetünk, ilyenkor nem lehet. Apu nem engedi! Ilyenkor alszik és akkor nem lehetünk otthon, csak hét-nyolc körül mehetünk haza.” Bogi egyre többet mond el magáról és az életéről. Mint kiderül szinte semmit sem tud édesanyjáról, apukája újraházasodott, két kistestvére már az új kapcsolatból született. Egy egyszobás lakásban élnek öten, Bogi helye a konyhában van. Ő ott él. Csak egy ágy jelzi a helyét, ott tárolja az összes kis holmiját. A konyhában mindig hideg van és sötét. Nem sokat alszik, fél kint a sötétben. A szobába csak nagyon ritkán mehet be, az átszűrődő fényben látja, hogy a többiek nézik a tévét. Tanulni nem nagyon van ideje. Két óvodáskorú öccse teljesen elveszi a figyelmét. Ő viszi a kicsiket az óvodába és vissza, a nap hátralevő részében pedig ő vigyáz rájuk. A takarítás is az Ő dolga. Hétvégén hajnalban keltik fel, hogy söpörjön vagy mossa fel a padlót.
„Apu nagyon kegyetlen, sokat kiabál… és kapunk is. Múltkor is eltört rajtam egy fakanalat, máskor pedig akkorát kaptam tőle, hogy sokáig látszódott a keze nyoma. Az, hogy engem bántanak az nem érdekel, de hogy a kicsiket….”
Időközben hazafelé tartunk. A gyerekek levakarhatatlanok. - Még két óra, csak akkor mehetünk haza. Hideg van, már annyira fázom és éhes is vagyok – esdekel Bogi. Összenézünk, mindketten ugyanarra gondolunk: felhívjuk a gyerekeket magunkhoz. A fiúk újjongva vágtatnak be a szobába, és azonnal berendezkednek. Bogi, kicsit zavarban van, nehezen oldódik. Szendvicset és kakaót készítünk nekik. Fél pillanat alatt elfogy minden, csak Bogi eszik komótosan. Már-már zavarba ejtő, hogy hányszor megköszönik az ételt.
Még napokig a történteken gondolkozunk. Nem biztos, hogy jól tettük, hogy felhívtuk őket magunkhoz. Ezzel sokkal közelebb kerültünk hozzájuk és ők is hozzánk. Akkor még nem tudtuk, csak sejtettük, hogy elindult a lavina. A következő hetekben és hónapokban már mindig ugyanazzal a kérdéssel fogadtak minket: Felmehetünk? Így egyre többször töltötték nálunk a délutánt. De nem csak mi figyeltünk fel az estig a téren kóborló gyerekekre. Ki elvitte őket egy uzsonnára a közeli kávézóba, ki ruhákat adott a láthatóan lengén öltözött gyerekeknek.
Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy valamit tennünk kell. Nem lehetnek nálunk minden nap, erre nem lehet berendezkedni! És egyébként is, ez nem megoldás, pontosabban nem ez a megoldás. De akkor mit csináljunk, hagyjuk őket az utcán?
Az események új irányt vettek. Egyik este, amikor éppen hazakisértük a gyerekeket, Bogi megtorpant - Húha, apuék azok! – motyogta könnyeivel küszködve. – Vidd haza a gyerekeket, mi majd jövünk! – üvöltött a férfi, majd a mamámra nézett: "Ha megtudom, hogy te jelentettél fel a gyámügynél, elvágom a torkodat és a saját lakásodba b...lak szét! Mit kujtorogsz a gyerekeim után? Biztos te is rohadt pedofil vagy, valaki már levette a kislány bugyiját, biztos te is azt akarod." Bogi eszeveszett zokogása tört ki, majd öccseit maga után rángatva elrohant a sötét utcán.
A történtek után a gyerekek és mi is tudtuk, hogy nem jöhetnek föl többé hozzánk. Esdeklő tekintetüktől azonban nem tudtunk szabadulni. Továbbra is tartottuk a kapcsolatot, hisz mindig a téren ténferegtek. - Tomi eltünt, sehol sem találom – fogad minket Bogi az egyik este. Feleszmélni sem volt időnk, mert a kisfiú hirtelen ott termett. - Egy hatalmas nagy autóban voltam, szuper volt – meséli izgatottan a legkisebb fiú. Egy férfi elvitte kocsikázni és egyszer csak kirakta az utcára.. Az ötéves Tomi csak nagy nehezen, egy járókelő segítségével talált vissza a térre.
Elborzadtunk. Valamit tennünk kell. Megszületett a döntés: bemegyünk Bogi iskolájába. - Tudjuk, hogy nehéz körülmények között élnek. Többször beszéltünk az apukával. Nagyon igyekszik – tárja fel információit az iskola gyermekvédelmi szakembere. - A kislány mindig éhes, nem lehetne valahogy megoldani az étkeztetését? - vetjük fel. - Ez nem így működik. Mivel a kislány nincs befizetve, nem vehet részt az iskolai étkeztetésben. Többször kértük apukát, hogy hozzon igazolást, így rászorultként ingyenes étkeztetésben részesülhetne a gyerek. Ám apuka nem hozza, így tehetetlenek vagyunk az ügyben – magyarázza. Az iskola minden a családi problémákat fírtató kérdésünket elhárítja, mondván azok már a gyermekjóléti szolgálat kompetenciájába tartoznak.
Irány a kerületi gyermekvédelmi szakszolgálat. - Ismerjük az esetet – mondja bevezetőként a szakember. Pár perc alatt azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a családot „elvileg” szemmel tartó gyermekvédelmisnek sok fogalma nincs a családi körülményekről. A kislány iskolájában járt ugyan, de az apán kívül nem beszélt mással a családból, így a kislánnyal sem. - Ugye nem gondolja komolyan, hogy a téren lófrálok majd, hátha beleütközök a kislányba! – mentegetőzik, majd leszögezi: ez már túl menne a munkaköri leírásomon. Egyébként is: apuka nagyon igyekszik. Igaz, hirtelenharagú, de tudja, hogy együtt kell működnie.
Patt helyzet. Az illetékesek szerint nincs nagy baj, „apuka nagyon igyekszik”, a legnagyobb gyereket nem hallgatják meg, pedig lenne mondandója.
A helyzet nem változott. A gyerekek továbbra is a téren töltik idejük nagy részét, télen-nyáron, hóban-fagyban, lengén öltözve, éhesen. Ha találkozunk velük, már csak pár szót váltunk egymással.
