– Őszintén szoktál arra a kérdésre válaszolni: hogy vagy?
– Nem is tudok rá őszintén válaszolni. Azt szoktam mondani: ezen nem szoktam gondolkodni.


– Szeretnéd, ha kifognák a lovakat a hintódból, és pezsgőt innának a cipődből?
– Isten ments!

– Sosem vágytál rá?
– Inkább zavarba hoz. Még a fogadó taps is, például a Nagymama című darabban Kaposváron. Ilyenkor kicsit ki kell esnem a szerepből, és azt nem szeretem. Mikor az ember bemegy a színpadra, az már a szerep.


– Lehet a színész magánember?
– Otthon, négy fal között biztosan. Meg egy-egy baráti beszélgetésben, vagy akár az öltözőben.

– A színésznő az utcán mindig színésznő?
– Ha el tud bújni, és nem ismerik fel lépten-nyomon, akkor teljesen felesleges, hogy színésznő legyen. Nem tudom, hogy vannak ezzel azok, akiket rögtön azonosítanak. Engem inkább a hangomról szoktak felismerni. Kicsit felkapják a fejüket, elgondolkodnak, de én addigra már nem vagyok ott. Így aztán ezt is megúszom.

– Mindig teherként élted meg, hogy felismernek, sikered van?
– Változó. Nem nagyon szoktam utcán vásárolni, de előfordult már, hogy valami csábító dolgot láttam meg, és hirtelen nem tudtam hova pakolni. Egyszer odalépett hozzám egy hölgy, és a kezembe nyomott egy üres nejlonzacskót, azzal, hogy kéri, fogadjam el. Ez csodálatos érzés volt. Az azonban idegesít, mikor lapogatnak: „Jaj, maga a milyen Piroska is? Láttam a – mondja csak – miben?”

– Létezik még az autogram-kérő levél?
– Úgy látszik, a fiatalokból ez sosem hal ki. Sokszor olyan fotókat küldenek, amikről nem is tudtam. Nem azt mondom, hogy ömlesztve kapom ezeket, de jönnek. Persze néha becsúszik közéjük néhány gyalázkodó is.

– Mit gyalázkodnak?
– Ami az eszükbe jut. Hogy merek én színpadra lépni? Hogy gondolom, hogy színésznő vagyok? Ezt indulatból megírják, és már keresik is a következő alanyt. Ezt két mozdulat követi: széttépés és kidobás.


– Mit tartasz a legértékesebbnek a barátságaidban?
– Elég sok barátom van. A legértékesebbnek azt tartom, ha valakivel akár öt évig nem találkozom, és öt évvel később ugyanúgy folytatjuk, mintha éppen tegnap váltunk volna el.

– Sok ilyen van?
– Hál’ Istennek: igen. Úgy látszik, volt az életemnek egy korszaka, mikor jó fajta barátságok köttettek. A kaposvári időszakban mindig olyan kollégák és barátok közt éltem, akik komolyan vették a munkájukat, az életüket. Ez olyan erős kapocs, hogy akármelyik színházi büfében azonnal megtalálják egymást a régi kaposváriak. Ez természetes is, mert ott heteket, hónapokat, éveket töltöttünk együtt. Sok-sok bemutató, éjszakai próba, emlék. De ha nem beszélgetünk erről, akkor is megvan a régi hang.

– A kaposvárit tartod a pályád legfontosabb korszakának?
– Igen, de az két időszak volt. Mert először huszonhat éves koromban kerültem oda – az hét évig tartott. És volt egy másik, mikor visszamentem Budapestről. Ha lehet azt mondani, az még termékenyebb korszakom lett. Nagyon sokat kaptam a pályától, igaz, akkor én is odaadtam mindent. Azt hiszem, a színház elég nagy áldozatokat kér. Az ember az egész magánéletét – úgy ahogy van –, feláldozza. Amikor mások ráérnek, nekem két előadásom van. Ez csak az egyik része. A másik: egész embert kíván a pálya – a színésztől és a színésznőtől is. Egy férfinak talán több a segítsége, mert áldozatkész hölgyek veszik körül. De valahogy amikor a színésznő mellé áldozatkész férfi csapódik, azt nem sokáig tudjuk elviselni.

– Akkor ez fizikailag lehetetlen. Mert áldozatkész és nem kell, vagy nem áldozatkész, és nem érti meg a színésznői lelket.
– Azt hiszem, ez körülbelül így van.