- Rejtettél már üzenetet az írásaidba? Célba ért?
- Írtam-e úgy szöveget, hogy valakinek küldtem és vártam a hatást? Ááá, én ennél földhöz ragadtabb vagyok. Azért írok, hogy megragadjak valamit a világból. Ha valakivel kontaktálni akarok, felveszem a telefont vagy levelet küldök neki.

- Szeretnéd, ha valamelyik színdarabodból manga- vagy meseverziót, netán képregényt készítenének?
- Nem tudom, ha ez konkrétan felvetődne, mit mondanék. Attól függ, hogy ki vetné fel, és milyen szándékkal... Azt elárulhatom, nem véletlen, hogy a színdarabjaimból nem készültek filmek.

- Nem engedted?
- Nem, de nem azért, mert a film esküdt ellensége vagyok. Hanem, mert nem éreztem, hogy olyan alkotó nyúlna hozzá, akinek épp olyan fontos az anyag, mint nekem.

- A színháznál mindig azt érezted, ezek szerint.
- Nem, a színháznál tök mindegy, mert a színdarabot nekik írom. Ott nincs kérdés. Mondok mást. Gondolj csak a Tótékból készült Fábri Zoltán-filmre, az Isten hozta, őrnagy úr!-ra. Azzal, hogy ez elkészült, fixálta valamilyen szinten a figurákat. Borzasztó nehéz most őrnagyot vagy Tótot játszani Latinovits és Sinkovits után. Nem szeretném, ha a Gézagyerek Gézája egyfajta megoldásban rögződne. A színdarab attól érdekes és izgalmas, hogy a színészen keresztül módosul.

- Az a fajta hiúság sincs benned, hogy akkor többen látnák?
- Örülnék, ha többen látnának és többen olvasnának, de ha ez olyan kompromisszumokkal jár, amilyenek engem zavarnak, akkor onnantól a hiúság nem dominál.

- Van olyan alkotó, akinek odaadnád?
- Volt is olyan, akit megkérdeztem, hogy nem akarja-e megcsinálni, és azt mondta, rengeteg a duma benne, nehéz lenne filmszerűen megfogalmazni.

- Mi volt a legszokatlanabb tárgy, amire verset, novellát, ötletet írtál?
- Sok mindenre írtam már szöveget: a legkülönfélébb fecnikre, papírokra, fadarabokra, ami éppen kéznél volt. Meg Kass János fejére például. Nem a tényleges fejére, hanem amit ő gyártott. Az egyik legutolsó én voltam, aki az általa készített műanyag fejsorozatra írtam, rajzoltam. Olyan elődjeim voltak, mint például Nagy László és Juhász Ferenc.

- Emlékszel, mit rajzoltál?
- Mivel három figurát szoktam rajzolni, az egyik a hagyományos szomorú, a másik az igazi ördög, a harmadik a valódi angyal, e három közül valamelyiket vagy mindhármat. Képzőművészetileg nagyon könnyű a memóriámat feleleveníteni. Amúgy nagyon rossz az emlékezőtehetségem. Fogalmam sincs, mikor mit hová írtam. A verseimet, a szövegeimet sem tudom kívülről, ha egy-egy mondatot fel is idéznék, a második már pontatlan lenne.

- Mi az, amit nem vesz be a gyomrod?
- A velős pacalt. Meg a szalontüdőt. Meg nagyon sok mindent. A rosszindulatot, az irigységet, a jajveszékelést, a jajistenemezést, az állandó panaszkodást, ezekre nem jól rezonálok. Biztos szoktam én is, nem hiszem, hogy az ember ki tud ebből lépni, de legalább megvan bennem a szándék, hogy ne csináljam. Az irigység nem jellemző rám, az egyik legártalmasabb tulajdonságnak tartom. Nagyon negatív irányba viszi az embert, eltávolítja az alkotástól. A másikkal szembeni cselekedet mindig felesleges erőkiadás. Például ezen a környéken, ahol vagyunk, rossz azt néznem, hogy az ország legjobb kondíciói között élő emberek milyen sokat panaszkodnak. Mennyit jajveszékelnek, hogy milyen szar sorsuk van. Ahelyett, hogy valami örömet tükröznének a többi ember felé, akinek tényleg szörnyű a sorsa.

- A tízparancsolatból melyikkel nem tudsz azonosulni?
- Hogy a szombatot megtartsam, mert katolikus vagyok. Nekem a vasárnap működik. A tízparancsolatot a maga klasszikus formájában sok panasz érheti. Például, a ne paráználkodj! mit jelent a mai korban? És mit jelentett ötezer évvel ezelőtt? Ahogy ezt a húszas vagy ötvenes években értették, vagy ahogy ma is a bigott vallásosok, úgy nem tudok ezzel a parancsolattal azonosulni. Azért az alapvető morális paradigmákat betartom. Nem ölök embert...

- Akkor te tényleg jó vagy! És melyik a jobbik éned?
- Nem hiszek jó meg rossz énben. A rosszabb én nélkül képtelenek lennénk teljesen önmagunk lenni. Ezek a morális felvetések az emberi értékelésekben - másodlagosak. Az elsődleges mégiscsak az: mennyire vagy azonos a léteddel. Nietzsche óta alapvetés, hogy a moralitás az emberi, és a mi világunkban erősen keresztényi rápakolás a sorsunkra, és nagyon sokat ártott a világnak, hogy az igazi lét erejét kimutathassa. Az a fontos, hogy az adottságaink - ami genetikailag és neveltetésünk folytán bennünk van - mennyire működnek, mennyire találják meg a maguk helyét, nem a másik ellenében. Az volna a cél, hogy ami erőt ki tudok hozni magamból, energiát, akaratot, azt tényleg kihozzam, és ne pedig elfojtsam. A személyiségemmel, önmagammal azonosan tudjam élni az életem - a kínált adottságok jobb vagy rosszabb szintjén.

Háy János