- Miért lettél Tyutyu?
- Az egyik népdalban szerepel: tyutyu szőke, tyutyu barna, tutyu mind a három. Ezzel kapcsolták össze egy főiskolai menzai incidensemet. Egy akkori negyedéves fiúnak „lenyomtam a torkán a pipát", mert elém állt a sorban vagy valami hasonló.... Nem emlékszem tisztán. Ez rajtam ragadt, mit tehetnék, anyám is így hív?!

- Mi kéne ahhoz, hogy ma megüss valakit?
- Nagyon sok... nem tudom. Mondjuk, a lányomhoz, a családtagjaimhoz ne nyúljon senki, velem szórakozhat, én már azt nem bánom. Ma nincs lovagkor, megszűnt az a világ, hogy „kapok egy pofont, fölsegít, leporol, betesz egy taxiba, és fordítva". Ma egyszerűen lelőnek.

- Mi a jó a visszavonulásban?
- Én ilyet soha nem mondtam.

- Többször bejelentetted, hogy visszavonultál a társulati léttől, elmentél Pestről, Kékkúton telepedtél le.
- Soha ilyet nem mondtam. Nem álltam ki a plénum elé, nem tartottam sajtótájékoztatót. A debreceni Csokonai Színház tagja vagyok. Először vendégként játszottam ott, aztán az igazgató tétova kérdésére igent mondtam. Kezdetben nem is írtunk alá semmit, egy kézfogással lerendeztük. És ez a kézfogás kötelezett mindkettőnket.

- És jó ott lenni?
- Nem olyan jó, mert a város nem törődik a színészek szociális körülményeivel. Az a színészház, ahol állítólag embereknek kellene lakniuk: svábbogártanya. Egy focista be nem tenné oda a lábát, ahol én laktam - jó pár hónapig. Bármennyire dühítő a csótányáradat és elviselhetetlenek a szagok, szolidarizáltam a többiekkel, pedig Debrecenben rengeteg rokonom él.

- Irritálnak a vezérek?
- Nem. Rengeteget dolgoznak, hogy valamiféle hatalommal bírjanak. A valamifélét azért mondom, mert nem tudom felmérni, hatalom-e Magyarország miniszterelnökének, főügyésznek vagy bankelnöknek lenni. Azt tudom, hogy a rendező Székely Gábor nekem a hatalmat jelentette. Odatette elém az agyát, a szellemiségét, a lelkét, és azt mondta: ilyen vagyok.

- Írtál valaha olvasói levelet? Reagáltál bármilyen kritikára, téged ért vádakra?
- Nem nagyon vádoltak engem. Joga van a kritikusnak kritizálnia, ez a mestersége. És bár az újságban nem olvasom, kénytelen vagyok szembesülni vele, mert minden színház kiteszi a próbatábla mellett.

- Nem muszáj elolvasni!
- De az ember belenéz, és már tíz éve lemondóan legyint. Kritika sincs igazán, ott is az egyik elment jobbra, a másik balra, és mindenki mondja a magáét. Aztán minek olvassak kritikát? Az összes kollégámról tudom, milyen színész, sőt, hogy abban a szerepben milyen lesz, és azt hogyan fogják rendezni. Mindent tudok, és jobban, mint a kritikusok, erre megesküszöm.

- Jársz színházba?
- Nem, de erre nem vagyok büszke. Olyan rossz színház már nincs, ami engem érdekelne. Pedig nagyon szeretem az olyan előadásokat, amelyeknek kimondottan pocsék a díszletük, a jelmezük, a kellékük és az összes színész. Ezek az okos, jó, kiszámított, nagyon színháztudományos előadások már marhára nem érdekelnek. Pedig többnyire ilyenekben játszom, akad, amelyiknek komoly sikere van.

- Szeretnél rossz előadásban játszani?
- Azt szeretem nézni.

- Mi benne a jó?
- Nem tudom. Minden fölnagyítódik benne, és rámutat, hogy itt a hiba. Ha valami kis társadalmi mondanivaló van elrejtve benne, még az is. Gyerekkoromban, a debreceni Csokonai Színház kamarájában csupa ilyen ment, gagyi és bretli.

- Mikor még jártál színházban, előfordult, hogy elaludtál a nézőtéren előadás közben?
- Volt ilyen, de soha nem a darab miatt. Az ember bemegy a színházba kötelességből egy átmelózott nap után, és már a melegtől bebólint. Pedig akkor kéne az a másfél óra otthon: pihenni, lazítani, aludni egyet előtte, de az nem adatik meg. Tiszteletlen dolog így beülni, pedig fáradtan már tényleg nem tudsz odafigyelni. Aztán oda kéne menni gratulálni valami olyanért, amit nem láttál, és valamilyen elvárásnak megfelelni. Attól, hogy nem járok színházba, feltétlenül tisztelem a kollégáimat.

- A karácsonynak az elejét vagy a végét várod?
- Jó néhány éve gyökerestül vesszük a fát, így az a legnagyobb aggodalom a karácsonyban, hogy megmarad-e a tűlevél, és ha tavasszal kiültetem, mi történik a fenyővel. Hiába vesz az ember gyökeres fát, túl rövidre vágják, nem hagyják meg hajszálgyökereket, ezért nem tud regenerálódni tavasszal. A karácsonynak jó az eleje és jó a vége meg a közepe. Abszolút várja az ember, az is a neve ennek az időszaknak, hogy várakozás.

- És mindez, ami ezzel jár: pörgés és ajándékvásárlási őrület?
- Amióta a lányom nagy, mindent megbeszélünk. Nem utazunk meglepetésre, mert mindig cserebere a vége.

Cserhalmi György