Az egyetem folyosóján ülök. Miközben olvasgatok, egy apuka jelenik meg elsőéves fiával. A férfiból hamarosan elkezd dőlni a panaszáradat. Merthogy a két különböző órát ugyanarra az időpontra hirdették meg, hogy tehetik ezt, nem fog tudni bejárni valamelyikre a fia, így fel sem veheti az órát, csúszik a tanulmányaival fél évet. A nagyra nőtt fiú csak áll mellette és hallgat.

Az egyetemi évek alatt ingyenes marad a tanulás, utána kezdõdne a törlesztés

Ez immár a tizenharmadik félévem egyetemistaként. Ha minden igaz, az utolsó. Fejcsóválva megmosolygom az apuka kitörését, ha tudná, hogy ez nem kivétel, hanem az itteni rend. Tizenhárom félév alatt hozzászoktam, hogy még az ország első számú egyetemén sem működnek simán a dolgok. Hamar bele kellett törődni, hogy az órák nem egymás után következnek, hanem fedik egymást. Leszoktam arról, hogy mindegyik órára be akarjak járni, mivel ez fizikai képtelenség volna.

Küzdelem az ajtók előtt

A diákoknak nem feltétlenül a vizsgaidőszak a legnehezebb hónapjuk, azért is keményen meg kel küzdeniük, hogy előadásokat és szemináriumokat látogathassanak. A kifutó kreditrendszer újítása (ami persze a bolognaiban is megmaradt), hogy a diákok maguk választhatják meg bizonyos kereteken belül, milyen órára, kihez és mikor szeretnének járni. Az elvégzendő tanegységeket bizonyos kóddal látják el, és egy-egy kódhoz más-más tanárnál több órát is meghirdetnek. Ezek közül választhat az egyetemista, attól függően, hogy melyik tanár, tanmenet, időpont a szimpatikus.

Noha általában mindig tíz százalékkal több férőhelyet hirdetnek meg a különböző órákra, de mivel a kreditrendszer nagy mozgásteret enged, hogy ki mikor veszi fel a kötelező órákat, szinte mindig, mindenhol többszörös a túljelentkezés. Ráadásul most már a legtöbb órát a régi és az új rendszerben tanulók egyaránt felvehetik, így még jobban bonyolódik, hogy kik között és hogyan oszlanak meg a helyek. Ha valaki egy gyakorlatra nem kerül be, másik azonos kódú óra után kell néznie, ezzel borul az előre megszerkesztett órarendje, és szinte biztos, hogy néhány órája ütközni fog, így nem lehet mindegyiken ott.

Az előadásokon általában nincs létszámkeret, azokra be lehet kerülni. Annál nehezebb azonban az alacsony létszámú szemináriumokra vagy éppen a gyakorlatokra való bejutás. Ezekre a legjobb indulatú professzor sem vesz föl húsz diáknál többet.

Tanára válogatta, melyik órára, hogyan lehetett bekerülni. Volt, aki listákat függesztett ki az ajtajára, oda írhatták föl magukat a diákok. Volt, akinél csupán ″asztalfiókos″ lista létezett, erről persze a legtöbben nem tudtak, csak azt nem értették, miért telt be egy-egy népszerűbb tanár szemináriuma már a második napon. Sok oktató, látva a túljelentkezést, szelektálni kezdett − ki az, aki túlfutó? ki az, aki ötödéves, kétszakos? ötödéves egyszakos... − és ez így ment addig, míg a tizenöt-egynéhány hely be nem telt. Ez persze azt is jelentette, hogy még a legszorgalmasabb egyszakosok sem végezhettek időben, mivel ők általában nem jutottak be ezekre a szemináriumra. Más oktató kihúzta egy kalapból a szerencsés tizenöt nevét, megint másik Örkény egypercest adott fel folytatni, akik a legjobb történeteket írták, azok kerültek be hozzá. A sztártanárok ajtajai előtt akkora tolongás kezdődött a meghirdetett óra időpontjában, hogy azt bármelyik magyar tévésztár megirigyelhette volna. Olyanra is akadt példa, hogy fél nyolckor, mikor kinyitják az egyetem kapuit, akkora versenyfutás kezdődött, hogy egy diák elesett a lépcsőn és kezét törte.

Aki előbb nyomja az Entert, az kerül be

Ma már számítógépes rendszer, az ETR és a Neptun osztja szét a helyeket. Könyörtelenül, reklamálás nincs. Mióta a számítógépes rendszer létezik, nincs félév eleji tumultus a tanári szobák előtt. A tantárgyfelvétel egy megadott időpontban kezdődik. A diák ebben az időpontban a számítógépe elé ül, ujját az Enter billentyűn nyugtatja, és abban a pillanatban, mikor megindul a tárgyfelvétel, lenyomja, így tesz több tízezer társa is, hogy bejusson rendszerbe, ami ekkora túlterheltség miatt azonnal lefagy. Ilyenkor hangos szitkozódások közepette újrakezdődik próbálkozás. Mikor nagy nehezen sikerül belépni a rendszerbe, a helyek többsége a rangsorolásos jelentkezés során betelik. A rangsorolásos jelentkezés lényegében ugyanúgy működik, ahogyan a tanárok többsége járt el, csak ezt most a gép teszi helyettük. Mindenki kap egy pontszámot aszerint, hogy hanyadéves, hány szakos, jogosult-e szociális többletpontokra. Ha valaki az így kialakított rangsorban bekerül az órákra, még nem ujjonghat, a rangsorolásos jelentkezés azzal zárul, hogy a rendszer minden névhez véletlenszerűen hozzárendel egy ún. mázliszámot, ezt hozzáadja az eddigi pontszámhoz, ezzel bárki föl- vagy lekerülhet a listáról. A néhány megmaradt helyet ezután egy későbbi időpontban versenyjelentkezéssel töltik fel: aki előbb nyomja az Entert, az kerül be.

Így történhet, hogy bár a tanároknak már nem lehet félévekre előre kész listájuk a szemináriumaikra, nem részesíthetik előnyben kedvenc tanítványaikat, ám minden félév során vadidegen arcokkal találkoznak. Mikor megkérdezik az első órán, hogy ki miért jelentkezett erre a szemináriumra, mindenki csak a vállát vonogatja, „mert ide sikerült”. Hogy miről fog szólni az óra, ja, kérem, arról fogalmunk sincs, azt az ETR nem közli velünk.

Az online tárgyfelvétellel tagadhatatlan előnyei mellett elérte, hogy a tanár-diák kommunikáció a minimálisra csökkenjen, a rugalmatlan rendszer pedig nagyon gyorsan leszoktatja a diákokat arról a vágyukról, hogy minden órájukra be akarjanak járni. De ne legyünk álszentek, sokan vannak olyanok, akik amúgy se vennék a fáradtságot…