Darwin úr kétszázadik, és főművének százötvenedik születésnapja kapcsán a tudományos és
féltudományos világ is sok oldalról hallatta a hangját. Mi, magyarok, azonban megint különös helyzetben üldögélünk a kettős jubileum környékén. Nemcsak az ÉRTEM (Értelmes Tervezettség Mozgalom), az intelligens tervezés híveinek újdonsült dobosköre címezte február 12-én verdiktjét az Oktatási Minisztériumnak a (proto)kreacionizmus felkarolásáért. Egyre gyanúsabb, hogy a lassan szótárasuló „cigánybűnözés" kapcsán sem kerülhetjük meg az evolúcióelméletet és annak vadhajtásait.

Önmagában butaság azt gondolnunk, hogy az evolúcióelméletet autentikusan értelmezők a darwini életmű ilyen elsütését pártolnák, vagy egyáltalán elképzelhetőnek tartanák. A tudományos élet viszont néha onnan lep meg, ahonnan még a hardcore tudományelmélet-kutatók sem várnák. A modern tudománytörténet egyik leglátványosabb, és sok szempontból trompfolhatatlan biztosíték-kicsapását például James D. Watsonnak sikerült abszolválnia a negroidok intelligenciájáról tett kijelentéseivel. A botrány 2007. október 14-én pattant ki, amikor Watson korábbi munkatársa cikket jelentetett meg a londoni Sunday Times-ban, amelyben először szerepeltek a jóérzésű közönség által annyit kárhoztatott szavak (és amelyben a rasszisták régóta várt „tudományos igazolásukat" látták). Rövid részlet a nyilatkozatból: „Minden szociális intézményünk és intézkedésünk azon alapul, hogy az ő (ti. a negroidok - a szerző) intelligenciájuk megegyezik a miénkkel, noha minden teszt azt mutatja, hogy ez nem teljesen igaz. (...) Egy olyan erős érv sincs, amivel alá lehetne támasztani azt a tényt, hogy az evolúciójuk során földrajzilag szeparálódott embertípusok megegyező intelligenciával fejlődtek volna ki."

Még ha nem is tulajdonítunk a tudománynak túlzott erkölcsi mivoltot, esetleg felelősséget, a kutatási eredmények - bármilyen alátámasztottak legyenek - így tálalva kérlelhetetlenül vihart kavarnak. Ezt pedig nem csak a szűken vett szakma vette zokon. Watson rögtön az eset után tett, meaculpázó nyilatkozatát már nem lehetett lenyomni a rasszistát kiáltók egyre szélesedő körének torkán. A hatás így minden oldalról gyors és radikális volt: alig két héttel az eset után Watson nyugdíjaztatta magát a Cold Spring Harborban található génkutató-központ éléről, amelyet negyven évig vezetett.

Eddig a történet, de a hullámok továbbra sem nyugszanak. A Watson elleni boszorkányüldözés utórezgéseit magam is átéltem tavaly ősszel. Egy dél-holland kisváros egyetemén az egyik kritikusa által csak a „kimondhatatlan kimondásának" nevezett cikk „jubileumát" filozófiai szimpoziummal ülték azok, akik szerint Watson kijelentéseire nem lehet nem rasszista megnyilatkozásként tekinteni. Nekem azonban már akkor sem tűnt úgy, hogy a genetika atyjának szavaira szentségtörés lenne nem a teljes elítélés szűrőjén át tekinteni.

Watson doktor kutatási eredményeiről beszélt, amelyek egy egész rasszra vonatkoztak - az ilyen mérvű általánosítás már önmagában szerencsétlen. Ezt leszámítva azonban az a filozófiai, emberjogi és a magát a humanizmus harcos védőjének beállító közvélemény, amely idézett kijelentései miatt kőzáport zúdított Watsonra, angolosan elsiklik egy lényeges tényező fölött. Afölött, hogy egy tudományos tényt morális irányelvként értelmezni legalább is kétséges, és talán önkényes is. Mert bármilyen 'tudományos tények' álljanak rendelkezésünkre a másik emberrel (esetünkben rasszal) kapcsolatban, a súly mindig azon van, hogy én hogyan kezelem őt - e tények fényében vagy ettől függetlenül. Bármilyen idealistának tűnjön is, a „morálnak" pont az lenne a lényege, hogy minden különbözőségük, vagy „fogyatékosságuk" ellenére egyenlőként kezeljük a másikat, a „másokat"! A valódi egyenlőségben - melynek sárbatiprásával vádolják az agg profot - pontosan az a szép, hogy az akár „radikálisan" különbözőket is kezeljük ugyanolyan „értékűként"! Watsont nyilatkozata alapján rasszistának bélyegezni fogalmaink felcserélésének minősített esete. Az egyenlőség alatt „ugyanolyanságot" értünk, mintha előbbi csak az „alakilag", például intelligenciájukban nem különbözők között állhatna fenn. Így e „tudományos" kijelentés a mi fejünkben válik morális iránymutatóvá - ez azonban nem feltétlenül Watson hibája.

A kétes értelmű tudományos nyilatkozatoknak azonban létezik egy másik típusa, melyben maga a kutató lépi át és mossa össze természettudomány és erkölcs határát. Az 'intelligencia' evolúciósan differenciálódott fejlődésének emlegetése kellően megfoghatatlan ahhoz, hogy radikális eszmerendszert építsünk köré. Ám ha egy lánglelkű (és történetesen nacionalista érzelmű) kutató megtalálni vélné a 'bűnözésre hajlamosító genomot', úgy látszólag a Watsonéhoz hasonló, de fokokkal veszélyesebb szellem szabadulna el. És onnan már csak marketing és kellő elszántság kérdése, hogy milyen gyorsan szökne szárba a „tudományosan bizonyított cigánybűnözés" elmélete. Egy olyan módszeré, mely ezentúl nemcsak megállapítani, de előírni is akarna. A 'tiszta tudományként' eladott őrületet pedig csak mi vehetjük észre. Azok, akiket e tudomány egyelőre csak vizsgál - és nem ítél.