Lehet, hogy a vesztesek vereségüket már beárazták. Csakhogy egy pofont nem lehet igazán beárazni. A kereskedelemből a politikába gyűrűzött kifejezés tudniillik valami olyasmit sugall, hogy egy párt képes a vereséggel nem csupán számolni, hanem következményeit mintegy előre „letudni”. Ebben nem hiszek. A kérdés inkább az, hogy mennyire ütésálló a „békés egymás mellett félés” MSZP-je, stratégái képeseke megegyezni – időre van szükségük ahhoz is, hogy fölkészüljenek az ellenzéki létre. A következő kérdés, hogy azok az erőcsoportok, amelyek izgatottan elemzik, hogy egy előre hozott választás mennyiben növeli önkormányzati esélyeiket, belássák: nem számottevően.

Számukra azonban más is fontos. Az, amiről eleddig inkább csak maguk között beszéltek, de hangjuk aligha lesz majd suttogó – a kibontakozáshoz nem elég Gyurcsány Ferenc távozása, a 2010-es választás pedig könynyen magával hozhatja a régi elit szokásos túlélőtúráját. Jelzik ezt az igényt a sietős budapesti listaállítás körülményei, amelynek formáját, stílusát vagy akár értékrendjét nem e publicisztikának kéne górcső alá vennie, hanem mondjuk a jelenlegi MSZP-elnökségnek.

Ha a most született vagy születendő intézkedések mögül kihátrálnak a szocialisták, a kutya sem fogja ezért jutalmazni őket. Igaz, ha tovább csinálják, akkor sem. Ideje volna viszont bizonyos tényekkel szembenézniük: hiába működtették éveken át a „megújulás” különböző munkabizottságait, azok vegetáltak, a pártot pedig időközben széthordták. Széthordták politikailag, szervezetileg és anyagilag – nem maradt jól azonosítható karakter, hatékony infrastruktúra, a valóságra gyorsan reagáló csapat, működő párt.

A szocialistáknak nem azon kell már gondolkodniuk, hogy miként tegyék kormányzóképesebbé az MSZPt, hanem azon, hogy verve bár, de törve nem (?), milyen ellenzék válik belőlük. Be kellene látniuk, hogy jelenlegi helyzetükből csak hosszú távon lehet föltápászkodni. Igaz, erre közülük sokuknak már nem lesz módja, holott a „szék” a megélhetésük. És ilyen körülmények között nehezen hihető számukra, hogy a távolabbi jövőben a maguk javára fordítható volna néhány olyan intézkedés, amelyért most a pofonokat kapják.

Egy híveit, bázisát módszeresen elvesztő párt könnyen követ el harakirit, ha belülről is mindenki másként ítéli meg a vesszőfutást, másként, másokkal köt érdekszövetségeket, különkülön tervezi menekülési útvonalait. Ha nem vették volna észre, eddig – tisztelet a kivételnek – jobbára ezt tették, s ez ellen a pártot irányító triumvirátus sem lépett fel kellő egységgel, eréllyel.

Hasonló klisék jellemzők az SZDSZ-re, amelyik tartósan berendezkedett a szavazatminimalizálásra, s mivel lóugrásban próbált hol innen, hol onnan voksokat szerezni, fokról fokra vesztette el régi, majd új barátait. Azzal, hogy most majdnem az történik, amiért korábban síkra szállt, a sokat emlegetett reformhűség is úgy oszlik el, mint a hajnali pára. Pedig nincs menekvés, Demszky Gábor hiába igyekszik asztalt borítani a kormányra, hiába párbajozott kitartóan a színfalak mögött Fodor és Kóka, hiába lehet rendkívüli küldöttgyűlés, lemondás – csapatban vesztettek. A szintén széteső MDF egyszerre jelölt Bokrost és Habsburgot, így maradék identitását vitte vásárra. Nehéz azonban megmondani, hogy a bejutást a merész húzásnak vagy a többi pártból való kiábrándulásnak köszönheti-e.

Ismét törékeny kormányzás következik. Vagy…