Egyre több gazdag (nem minden esetben fejlett) ország köt nagyértékű üzleteket szegény, lepukkant államokkal termőföldjeik megvásárlásáról és/vagy hosszútávú haszonbérletéről.

Az eddigi legnagyobb ilyen jellegű üzlet tervének híre komoly visszhangot váltott ki szerte a világban: a dél-koreai Daewoo konszern egyik cége, a Daewoo Logistics 1 millió hektár területet készül egy híján 100 évre bérbe venni Madagaszkáron. Ez az ország hasznosítható termőterületének a fele. A gigabérleményen kukoricát termesztenének, dél-afrikai, latin-amerikai és helyi munkásokat alkalmazva. Emellett szó van arról is, hogy további mintegy 300 ezer hektárt is megszereznek, pálmaolaj-gyártás céljából. Becslések szerint a dél-koreaiak a bérlet első tizenöt évében összesen mintegy 6 milliárd dollárt fektetnének be a madagaszkári mezőgazdaságba. Az üzleti tervekbe nem adnak betekintést, így azt sejteni sem lehet, mekkora bevételt, illetve hasznot prognosztizálnak.

Arccal az újraegyesítés felé?

A Daewoo Logistics hosszú távon gondolkodik, fel akar készülni egy esetleges globális élelmiszerhiányra – magyarázzák a tervet a konszernnél. Úgy képzelik el, hogy a termést a világpiacon értékesítik majd, ha pedig élelmiszerválság alakulna ki, akkor a dél-koreai igényeket elégítenék ki vele.

Nem kizárt, hogy Szöul a két Korea majdani újraegyesítésére is gondol: ha az bekövetkezik, hihetetlenül megnő majd a félsziget lakosságának étvágya, amit átmenetileg alighanem csak jelentős importtal tudnának csillapítani.

Úgy tudni, a Daewoo Logistics és az Afrika dél-keleti partjainál fekvő szigetország illetékesei a keretekben már megállapodtak, s most a részletekről, például a bérleti díj nagyságáról, a fizetés módjáról, az adózás mértékéről és feltételeiről tárgyalnak.

A cél, tizenöt éven belül évi 5,5 millió tonna kukorica termesztése és ezzel az importfüggőség számottevő mérséklése (Dél-Korea jelenleg évente mintegy 11 millió tonna kukoricát importál, főleg az Egyesült Államokból).

Növekedés fejlődés nélkül

Az ázsiai befektető illetékesei egyelőre igyekeznek kisebbíteni az ügylet jelentőségét, és a várható indulási nehézségeket és magas költségeket domborítják ki nyilatkozataikban. Állításaik szerint az afrikai szigetország nyugati partvidékén, ahová a kukoricaültetvényeket elképzelték, rendkívül alacsony a népsűrűség, szinte egyáltalán nincsenek épített utak, nincs megoldva az öntözés, alig van infrastruktúra. Minderre költeni kell majd, méghozzá sokat. Kezdetben egy 2000 hektáros területet vetnének csak be, mondják.

Mindazonáltal a távolabbi jövőben akár 70 ezren is dolgozhatnak majd Dél-Korea madagaszkári ültetvényein – mint állítják, zömében helybéliek, kisebb arányban pedig dél-amerikai és dél-afrikai vendégmunkások és szakemberek.

Hozzá szeretnénk járulni Madagaszkár gazdasági fejlődéséhez – nyilatkozta brit lapok szerint a Daewoo Logistics egyik illetékese.

A „deal”-ről, amelynek gyakorlati megvalósítását a dél-koreaiak mihamarabb el szeretnék kezdeni, megoszlanak a vélemények. Nagyszerű üzlet, mondják egyesek, és dicsérik a dél-koreaiak előrelátását; szimpla újgyarmatosítás – hangoztatják a bírálók. Jellemző, hogy még a Financial Times kommentátora is az utóbbi értékítéletre szavazott. Ami, persze mit sem változtat a tényen, hogy a másik tétel is igaz, vagyis tényleg kiváló üzletről van szó: Dél-Korea és a létező kapitalizmus szemszögéből. A kiváló üzlet ugyanis a felek számára kölcsönösen előnyős, és nem csak megkötése pillanatában, hanem hosszabb távon is.

Szakértők szerint az afrikai bérbeadó saját gazdasági fejlődése szempontjából nem sokat profitál az ügyletből, és azt sem lehet kizárni, hogy miközben Dél-Korea éléskamrájává válik, egy valóban válságos helyzetben arra már nem lesz elegendő jövedelme, hogy saját lakossága számára vásároljon is a földjén termelt élelmiszerekből.

A madagaszkári vezetők azonban derűlátóak. Elismerik, hogy a végleges szerződéskötés előtt még el kell végezni egy környezeti hatástanulmányt, ám alapvetően nagyon is lelkesednek: szerintük a gyakori szárazság és emiatt éhínségek által sújtott országnak végre lehetősége lesz stratégiai élelmiszertartalékok képzésére, és nagyon sok embernek megélhetést is tud majd biztosítani.

Világtendencia

Madagaszkár nem az egyetlen szegény ország, amely termőföldjét – tőke és technológia hiányában – csak részben tudja megművelni, és ezért legfőbb természeti kincse bérbeadására kényszerül.

Az utóbbi években, főleg a nemzetközi élelmiszerkereslet ugrásszerű megnövekedése és az élelmiszerpiaci árrobbanás óta külföldi cégek és állami megbízottak valóságos bevásárló körútra indultak, hogy – hosszú távú élelmiszerszükségleteikre gondolva – termőföldet vásároljanak vagy béreljenek – nagyban.

A külföldi termőföld-beszerzés olyan méreteket öltött, hogy már Jacques Diouf, az ENSZ élelmezési és mezőgazdasági szervezete, a FAO vezetője is figyelmeztetett: a földügyletek „ellentmondásos” szaporodása egyfajta új-gyarmatosítást eredményezhet, amelyben szegény országok termelik a gazdagok élelmiszerét, saját éhező lakosságuk kárára.

A FAO egy múlt évi értekezletén egyetértés volt abban, hogy több pénzt kellene juttatni az afrikai országoknak, hogy mezőgazdasági termelésüket bővíthessék és a világpiaci áremelkedésre kínálatnöveléssel válaszolhassanak. Sokan azonban nem akarják kivárni ezt, és inkább földet vásárolnak, hogy bebiztosítsák magukat rosszabb időkre.

Arabok bevásárlókörúton

A legaktívabbak az arab országok. A szaudi Binladin csoport például Indonéziában tervez beruházást, basmati rizst akar ott termeszteni. Abu Dhabi befektetők Pakisztánban vettek több tízezer hektárt hasonló céllal. Az Abu Dhabi fejlesztési alap és más arab befektetők nemrég a szudáni agráriumba vásárolták be magukat, de ott van még további közel 1 millió hektár eladó. Eladná vagy bérbe adná földjei egy részét Etiópia is, amelynek lakói a nagy afrikai éhínségek idején a világhíradókban rendre központi szereplőkké lépnek elő.

Az Emírségek elnöke bin Zayed bejelentette, hogy országa élelmiszerbiztonságáért nagyszabású mezőgazdasági beruházásokat készítenek elő Kazahsztánban. Líbia 250 ezer hektár földet vásárolt Ukrajnában és állítólag Egyiptom is sorban áll ugyanott. Kuvait és Katar kambodzsai rizsültetvényekben gondolkodik, Laosz pedig már 2-3 millió hektárt vert dobra – megművelhető területének 15 százalékát.

Kína is a színre lépett: Dél-Kelet-Ázsiában néz körül és Afrikát is feltérképezi, mert bár nagy szabad földterületekkel rendelkezik, a hajmeresztő ütemű iparosítás vízhiányt vetíthet előre.

A tőkeszegény országok többnyire boldogan fogadják a földvásárlókat, bérlőket, mert tőkéhez, és így fejlesztési lehetőségekhez jutnak. Madagaszkáron például a földreformügyi miniszter azt mondja, hogy a Daewoo Logisticstől remélt pénzt az infrastruktúra fejlesztésére és tájfun-, illetve árvízvédelemre költenék.

Történelemleckék

A fejlődő világban otthonosan mozgó nemzetközi segélyszervezetek szakemberei és fejlesztési ügynökségek szakemberei azt gondolják, hogy a szóbanforgó ügyletek kárvallottai mindenképpen a szegény országok tőkeszegény kisgazdái lesznek, akiket a gigagazdaságok megölnek. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok is veszélybe kerülnek, akiknek nincs szilárd jogcímük az általuk megművelt földterületek használatára, márpedig a harmadik világban nem jellemző a precíz, megbízható földnyilvántartás, az állami tisztviselők pedig gyakran könnyen korrumpálhatók.

Mások a politikai kockázatokra figyelmeztetik a földéhes külföldi befektetőket, mondván, a föld mindenütt rendkívül érzékeny dolog, és szörnyen bevásárolhat, aki nem tanulja meg a történelemleckét.

És tényleg: Laoszban, amely az utóbbi időben a földvásárlók Mekkájává vált, újabban egymás után lobbannak lángra külföldi bérlők ültetvényei. A szabotázs - fogalmazott egy brit elemző -a gazdag külföldi nagybefektetőkkel kötött üzletekkel szembeni növekvő helyi ellenszenvről tanúskodik.