Titok és elbeszélés? Nem csak a krimi-irodalom - a fiatal szlovákiai magyar irodalmár érdeklődésének közelebbi tárgya - esetében állnak egymással kapcsolatban, nehogy azt tessék hinni. Ott persze egészen szembeötlő a dolog: a megtörtént bűneset mint titok, a nyomozás mint a titok fölfejtése. Az ötlet azonban az irodalomnak jóval tágabb övezeteit is képes új fénybe állítani. A posztstrukturalista irodalomértés, ugye, általában is olyan szerepet szán a befogadásnak, ami a befogadót a titok megfejtőjéhez teszi hasonlatossá. Ahogy olvasunk, szükségképp nyomozómunkát végzünk: a dekonstruktőr Derrida szerint például nyomolvasással vagyunk elfoglalva, a hermeneuta Iser szerint meg a szöveg üres helyeit igyekszünk kitöltögetni.

Kettejük közül Benyovszky, figyelemre méltó módon, csak Isert hozza szóba, Derridát nem említi. Munkája ugyanis szerencsére nem annyira elméleteket akar mozgósítani: inkább műveket próbál újraértelmezni. A titok prózapoétikai szerepét tehát nem az egyes teóriák felől szeretné meghatározni: különféle elbeszélő művek újraértelmezésével igyekszik körüljárni. A megoldás kifejezetten szerencsésnek mondható: a kötetbe foglalt műértelmezések, noha kifejezetten érződik rajtuk a teóriák ismerete, a "szöveg öröméről" árulkodnak. Legyen a prózai szöveg szerzője kanonikus alkotó - mint Dickens, Manzoni vagy Szilágyi István -, vagy legyen nem kanonikus író - mint például különféle kortárs hazai és idegen szerző -, Benyovszky ugyanazzal a lelkesedéssel fog neki az olvasásának, hogy megfejtse a titok természetét, és - nyelvészeti, poétikai és retorikai szempontokat érvényesítve - eltöprengjen a titok elbeszélésének módozatain.

A kötet külön fejezetei foglalkoznak az irodalom titokzatos helyeivel és titokzatos szereplőivel. A titokzatos helyek a városok, ezek a magukhoz a szövegekhez hasonlító, óriási képződmények: Prága, a groteszk átváltozások városa és az agonizáló város, meg Velence, a titkok és az enyészet városa - az előbbinek kortárs cseh prózaírók adják a képét, az utóbbinak kortárs angol és spanyol szerző mellett természetesen Szerb Antal lesz a megrajzolója. A titokzatos személyek meg a renden és normalitáson kívül álló figurák, hiányos adatokból és egymásnak ellentmondó információkból megalkotandó identitással rendelkező alakok: "Gellért püspök", "Kőrösi Csoma Sándor" meg "Talamon Alfonz" - mindhárman kortárs hazai regények titokzatos hősei.

A Kriptománia monográfiának álcázza magát, pedig valójában nem az. Benyovszky legutóbbi kísérlete - az e rovatban nemrégiben éppen általunk méltatott - krimi-esztétikai bevezetése tényleg az volt: szisztematikus ambícióval fogalmazott nagytanulmány. Ez a mostani ellenben inkább esszé csupán. Hiába igyekszik valamiféle teljességigényt sugározni, voltaképp mindössze választott tárgyával kapcsolatban álló példákat hoz föl: az elbeszélés ilyen-olyan titkait megfejteni igyekvő műértelmezések füzérét teríti olvasói elé. Írjuk viszont azonnal a javára: kétségkívül elegánsan és olvasmányosan. Olyan hangon, ahogyan manapság irodalomtudományos mű ritkán szólal meg.

Kalligram, 128 oldal, 1800 forint