Az arc is egy táj
- Írt álnéven?
- Egyrészt kamasz koromban sokszor. Másrészt, mikor hazajöttem az Egyesült Államokból, 1990-ben, a kollégákkal azt éreztük, a kortárs magyar szépirodalom nem jelenik meg többé Magyarországon. Akkor én is körbenéztem, hogy miből lehetne megélni, és írtam - szigorúan angol álnéven - két fura könyvet: egy ponyvát és egy szoft szexregényt. Erre kért fel egy könyvkiadó.
- Leleplezte magát?
- Nem, és most sem tartanám helyesnek.
- Sikerkönyv lett?
- Elég pénzt lehetett keresni vele, ha ez a siker.
- Szégyellte magát?
- Bizonyos mértékig igen, de úgy éreztem, hogy mindkettő játék, kíváncsi voltam, tudok-e ilyet. Azzal kezdtem, hogy megvettem két ugyanilyen műfajú könyvet, angolul. Elolvastam, aha, így működik, értem. Felhasználtam hozzá friss amerikai élményemet is. Amikor a szöveget bevittem a kiadóhoz, a szerkesztő - egy jó nevű költő, hatalmas ötvenhatos legendával - azt mondta: teljesen jó, csak azokat a bizonyos szakaszokat részletezd! Mind a ketten értettük, miről beszél. Nem részleteztem, és nem írtam neki többet.
- Mi érdekli az asztrológiában?
- Aki prózát ír, annak a tipizálás fontos. Nincs nagyobb szegénységi bizonyítvány, mint amikor regényben ugyanúgy beszél két ember. Az asztrológia remek tipizálási módszer. Ha úgy döntök, ez a figura Szűz, már tudom, mit mondhat és mit nem, hogyan viselkedik, milyen a lelki alkata, esetleg a kinézete. Én például Vízöntő-Szűz vagyok. A Vízöntő az, aki elfeledkezik a számlákról, a föld fölött lebeg egy méterrel, hatalmas a szabadságvágya, forradalmár vagy író. A Szűz viszont egy kis könyökvédős bürokrata. A Vízöntő a prózaíró és a Szűz a kiadószervező, a tévés műsorvezető. Ha nem lennék Szűz, szétesne az egyéniségem.
- Mit szólna, ha kiderülne, hogy van egy sosem látott ikertestvére?
- Nagyon boldoggá tenne. Ikerfiaim vannak - róluk mintáztam A csillagok világa főhőseit -, helyzetük irigylésre méltó. Olyan mély a kapcsolatuk, amilyet én még nem éltem át. Koraszülött voltam, és gyakori összefüggés, hogy a koraszülöttek eleinte ketten vagy többen vannak, de a másik elhal. 1950-ben a vizsgálódás nem lehetett alapos, a szovjet inkubátorról sem mesélnék szívesen. De ha ikertestvérem volna, már biztosan megéreztük volna és összetalálkoztunk.
- Mi a jobb, a rövid vagy a hosszú távú memóriája?
- Nekem mindkét memóriám rossz. Ebben az évtizedben az a furcsa tapasztalatom, hogy fontos neveket elfelejtek. A gyakran elfelejtett fontos neveket már felírom. Szerencsére az internet segít. Kicsit úgy vagyok ezzel, mint a Száz év magányban, amikor rejtélyes betegség folytán az egész törzs elfelejti a főneveket, és minden tárgyra ráírják, hogy az mi. Ellenben, ha élményekről, színekről, ízekről, hangulatokról és főleg tájakról van szó, mindenre emlékszem. Az arc is táj.
- Melyik szót használja gyakrabban: rögtön vagy lehetetlen?
- Egyiket sem, de a lehetetlen sokkal kedvesebb a szívemnek. Úgy érzem, hogy az ilyen című tévéműsorom egyedi színt hozott, és én is élveztem. Otthon díszhelyen őrzöm a főcímben szerepelt Blondel-keretet, amelyben téglaszínű alapon volt olvasható a Lehetetlen. Megjegyzem, a Rögtön is ott lóg, ugyanilyen keretben, királykék alapon. De a Lehetetlen volt az igazán nekem való feladat.
- Sok dolgot tart lehetetlennek?
- Az egyik vendégem, Gáspár Sándor színész, az apja kedves mondását idézte: Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Én is így tartom. Túlélni a halált, ugye, lehetetlen. Tegyük fel, hogy nem hiszünk Istenben, sem a reinkarnációban, de azért könnyű belátni, ha eltemetnek, a sejtjeink belekerülnek a termőföldbe. És ahogyan a népköltészet mondja: nő a sírunkon egy szál virág. Abba a virágba valamilyen módon belekerülünk, a génjeink is. Arra száll egy madár, harap belőle, akkor már őbelé is. Anyag és szellem elválasztható. Nagyon hiszek az emberi akaratban is. Azt tapasztalom: amit nagyon akarunk, azt elérhetjük. Nem sok mindent akartam nagyon. Arra régóta vágytam, hogy külföldön is legyen bizonyos ismertségem. Mostanra megvalósult. Ami még nem, azon lankadatlanul dolgozom.
